2013. április 6., szombat

Miért pont én 16. rész (zárófejezet)


Sikerült kicseleznem az óvó tekinteteket, és egy csendes kávézóban össze is futottam a Shin klán fejével. Vidámnak tűnt, túlságosan vidámnak, de amikor közöltem vele a tervemet, leolvadt a mosoly az önelégült képéről. Hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy ne borítsa fel az asztalt és ne kezdjen el őrült módjára tombolni. Hamar lehiggadt és visszavedlette mézesmázos stílusát.
-         Tegyem kockára az életem, csakhogy ne kerülhess Gongjae karmai közé? – vonta fel a szemöldökét.
-         Nézd! Ha jól emlékszem te voltál az, aki felajánlotta a segítségét. Én most csak megosztottam veled a tervemet, de ha neked akad még valami a tarsolyodban, akkor ne várakoztass megtudnom.
-         Tarsolyomban. – kuncogott – még használjátok ezt a szót? Természetesen segítek, de akkor maradjunk az én módszereimnél.
-         Miért segítesz? Tudom egyszer már kérdeztem, de nem adtál pontos választ.
-         Látok benned fantáziát, és mert amint azt már mondtam, hasonlóak vagyunk.
Hát ez jó. Nem lettem sokkal okosabb, és mit értett azon, hogy hasonlóak… talán ő is félvér lenne? Egyre jobban érdekelt miért támogatja ennyire az ügyemet Gongjae ellen, de még mindig nem bíztam benne, mert mi van ha csak átver, és közben pedig Gongjae kezére játszik. Egyenlőre nem zártam ki ezt a lehetőséget sem, de nem is volt más választásom, mint hogy rábízom magam, és azt teszem, amit mond. Az első lépésünk természetesen az volt, hogy közös ellenségünk orra alá dörgöltük, hogy többet ne számítson a Shin klán támogatására, és mindezt személyesen közöltük vele. Nem kicsit borult ki a bili, tört el a mécses.
-         Magadnak akarod, igaz? – üvöltötte – tudhattam volna, hogy rád nem lehet ilyen feladatot bízni, túlságosan elgyengítenek a nők! Egy érzelgős vámpír… hova fajul a világ?!
-         Küzdjünk meg érte! – lépett egyet előre – a győztes visz mindent…
-         Mindent? – csillant fel mohón a vörös vámpír szeme.
-         Mindent.
Gyorsan mérlegelte esélyeit az idegbeteg klánfőnök. Ijedten kapkodtam a tekintetem kettejük között, és én is azt latolgattam melyiküknek van több esélye a másik ellen. Gongjaet már láttam harc közben, én magam is küzdöttem ellene, de hogy Shinnek milyen képességei lehetnek, arról elfelejtett felvilágosítani. De jobban megnézve őt láttam magabiztosabbnak. Ez erőt adott nekem is, és már nem remegtem annyira a térdeim. Bíznom kell benne! De miért? Nem tett semmit, amivel bebizonyíthatta volna, hogy szándékai tiszták, és semmi huncutságban nem töri közben a fejét. Egyet tudtam biztosra, hogy jól ki akar cseszni Parkkal, aminek jelen körülmények között örülhettem.
-         Ne már, hogy a nyálas pasik jönnek be neked… - hisztizett.
-         Bocs, de Soomin sokkal menőbb nálad.
Szóhoz sem jutott.
-         Elfogadom a kihívást! – csikorgatta a fogait – Mikor és hol vívjunk meg?
-         Itt és most. – felelte hideg vérrel a szövetségesem – persze csak ha neked is megfelel.
Annyira nyílván való volt Soomin taktikája, és be is jött neki. Gongjae dühtől megvakultan, hamarjában fogadta el a párbajra hívást. Az északi vámpír pont ezt akarta, és már biztos voltam benne ez a küzdelem csak egyféleképpen érhet véget, de hogy ez most számomra mit jelent, attól tartottam egy kicsit.
            Átsétáltunk egy csarnokba, melyet éppen az ilyen kivételes alkalmakra alakítottak ki, mélyen a föld alatt. Bár hatalmas és tágas térben voltunk, mégis olyan bezártság érzetem támadt, védekezően összefontam a karjaimat magam előtt, mert a hidegrázás is elkapott ettől a helytől. Hirtelen minden önbizalmam elszállt, egyetlen egy vágyam maradt csupán, hogy minél előbb ki akarok innen jutni, fel a felszínre, ahol nem ennyire fojtogató a levegő, és fenyegető a légkör. Csak essünk túl ezen az egészen, és végre elfelejthetem a rémálmaimat… remélhetőleg. Le nem vettem a szememet a vörös üstökű, haragtól fűtött vámpírról, aki úgy felfújta magát, mint egy támadni készülő hatalmas vörös kandúr. El is képzeltem magam előtt, hogy oldjam a növekvő feszültséget, furán is néztek rám, hogy mit mosolygok egy ilyen komoly és vérre menő csata kellős közepén. Nem is igazán tudom mit láttam, annyira gyorsan történt. Az egyik pillanatban még egymással szemben álltak a párbajozó felek, olyan jó 50 méterre, a következő pillanatban a csarnok közepén ragadták meg egymást, de mielőtt egyet is pislanthattam volna egyikük már halott volt. Mélységes rettegés lett úrrá rajtam, ahogy felém fordult a párbaj győztese, és kivillantotta szemfogait. Még nem tértem magamhoz az alig egy pillanatig tartó küzdelem láttán, már Soomin előttem is termett.
-         El sem tudod képzelni mióta vártam már ezt a pillanatot, és hála neked, most végre bosszút állhattam szüleim gyilkosán.
Tehát erre értette hogy hasonlítunk egymásra.
-         És most mi lesz? – nyeltem egy nagyot.
-         Átveszem a Park klán vezetését. Nem tagadhatnak meg mint új főnöküket, hiszen itt vannak a tanuk rá – mutatott körbe a szájukat tátott vámpírokra – hogy a párbaj tisztességesen lezajlott, és hogy én lettem aki legyőztem ellenfelem.
Egy pillantást vetettem a fejétől megfosztott Gongjae maradványaira. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de helyette még mindig szorongtam legbelül és egyre jobban kezdtem tartani Soomintől.
-         Ugye nincs harag? - simizte meg a buksimat, kérdőn néztem rá, így folytatta – tudod, nem mondtam el teljesen az igazat, de Gongjae se tudott rólam mindent, különben nem állt volna össze velem.
-         Harag? Nem dehogy! Örülök, hogy segíthettem. – próbáltam mosolyogni, de inkább nem néztem a szemébe.
Miközben kifelé tartottunk a föld alatti folyosón, Soomin már el is látta utasításokkal az újdonsült vámpírjait, akik látván előbbi erőbemutatóját, meg sem próbáltak ellenkezni, nem hogy rátámadni. Mégsem éreztem magam mellette biztonságban, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor kiléptem a tavaszi napsütésbe. Most egyáltalán nem égették szememet a napsugarak, jól esett a meleg. Behunytam a szemem és úgy fordítottam arcomat a nap felé.
-         Jól vagy? – érintette meg a nyakam Soomin.
-         Túl sok volt a mai nap. – sóhajtottam – azt hiszem jobb nem haragban lenni veled.
Ezen jót nevetett.
-         Ettől nem kell tartanod. Örökre hálás leszek amiért segítettél eltenni láb alól…
-         De hát nem is csináltam semmit.
-         A puszta jelenléted elég volt hozzá, hogy Gongjae megzavarodjon, és így sebezhetővé váljon. – megint elnevette magát – jól mondta megboldogult barátom… túlságosan érzelgős vagyok.
Nem bírtam kiverni a fejemből Soomin barátságos mosolyát, valahányszor eszembe jutott, különös érzés fogott el. Hasonló, mint amit sokáig Kibum jelenléte váltott ki belőlem. Annak a gondolatnak meg még időt sem hagytam a kibontakozásra, hogy esetleg belezúgtam volna, mert az egyszerűen lehetetlen. Akkor csupán csak hálát éreztem iránta, hogy kimentett a szakadék széléről? Többet akartam megtudni erről a titokzatos északi vámpírról, és úgy döntöttem addig faggatózok Natthewtól, amíg valami használható információhoz nem jutok. A buszállomáson Kibum várakozott egy táblának dőlve, menő napszemüvegében, és amikor meglátott ahogy éppen leszálltam a buszról, egy szempillantás alatt mellettem termett.
-         Jól vagy? – tapogatott végig.
-         Soha jobban. De ezt ne csináld még egyszer! – figyelmeztettem – bárki megláthatja!
-         Ugyan! – legyintett – hiszen még az orrukig sem látnak. Na de mesélj, mi történt?
Mindent elmondtam neki a kocsiban, olyan részletességgel, amennyire csak vissza tudtam emlékezni. Kibum váltig állította, hogy Soomin majd szépen megkéri a fizetségét, és nem pusztán szívességből segített nekem. Azt meg csak hitegetésből mondta, hogy nagy segítség voltam a számára. Akárhogy is volt, a végére fogok járni, kezdve apámmal, aki úgy tűnik minden klánról elraktározott jó pár információt.
            Xander ropogtatott meg az ideiglenes búvóhelyünkön, őt követte Baekhyun aki végig azon parázott hogy tutira elfogtak, és mocskos dolgokat műveltek velem. Amikor közültem vele semmi ilyesmi nem történt, komolyan csalódottságot láttam az arcán. A vámpírlét kissé kezdte túlfűteni perverz képzelgéseit, aminek Chanyeol és Kris kifejezetten örülhettek. Bármennyire is sajgott a szívem ismét gyors búcsút vettem a tátott szájú fiúktól, és átugrottam Natthew szállására kérdezősködni. Reméltem dalolni fog mint egy kismadár, de minden egyes szór úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle. Minél jobban terelte a témát, annál gyanúsabbá vált, hogy valamit nagyon el akar titkolni előlem. Meg is kérdeztem hát tőle, hogy teljesen hülyének néz? Nem tudta hogyan kezelje dühkitörésemet, amit igazából csak megjátszottam, hátha ezzel mégis csak sikerül szóra bírnom. Bejött a hisztim, és Natthewnak megeredt a nyelve.
-         Soomin a rokonunk. – nyelt egyet – méghozzá igen közeli rokonunk.
Félrenyeltem a nyálamat. Tudtam, hogy valami nem stimmel a csávóval.
-         Mégis miféle rokon? – kérdeztem félve.  
-         A bácsikád. – nyögte ki végül – Soomin és én féltestvérek vagyunk.
-         Előbb is mondhattad volna.
-         Nem akartam, hogy ez befolyásolja a döntéseidet. Soomin kiszámíthatatlan, és veszélyes.
-         Olyat mondj, amit még nem tudok… különben meg minden vámpír az. – tettem hozzá
-         Nem vagy dühös?
-         Már semmin sem lepődök meg. – legyintettem – de így már érthető miért érzek iránta rokonszenvet. Gondolom ő tudja…
Ezen jót nevettünk. Hazafelé beugrottam a BAP dormjába, hogy Daehyunt is megnyugtassam jól vagyok, és egyenlőre nem kell tartani újabb vámpírtámadásoktól. Persze előbb nekem is el kellett hinnem amit mondok, de ilyen szövetségesekkel… barátokkal az oldalamon, mint Natthew, Hyungjoon és Soomin, U-Kiss, EXO és a B.A.P, könnyedén legyőzzük az elénk gördülő akadályokat.
            Este kellemes meglepetés fogadott az Eusebio család lakásában. Lépten nyomon gyertyák ragyogtak a falak mentén, az asztalokon, polcokon, a fényes parkettán mindenféle illatos virágszirom hevert. Először nem is akartam rájuk taposni, de olyan sűrűn fedte be a padlót, hogy nem tudtam elég óvatosan lépni, hogy rá ne lépjek egy-kettőre. A virágszirmok kellemesen bizsergették a talpamat, mintha megannyi apró selyemből készült cseppek lettek volna. Az étkezőben ínycsiklandozó vacsora fogadott, össze is futott a nyál a számban. A semmiből Kibum tűnt fel pincérnek öltözve és rögvest a helyemre kísért. Nem sokkal hogy elszaladt a hűtött borért, Xander csatlakozott az asztalhoz, igen elegánsnak öltözve. Csak mosolygott, és én sem tudtam mást, csak vigyorogtam mint a vadalma. Kibum visszatáncolt a borral, és mindkettőnknek szedett a tányérra az előételből… majd a levesből… aztán a főételből, végül a desszertből. Mind nagyon ízletes volt, a végére úgy éreztem majd kidurranok. Kibum is falatozgatott ebből-abból.
-         Köszönöm szépen!
-         Ízlett? – kérdezte Kibum, de inkább állítás volt mint kérdés – Ketten készítettük, csak neked.
-         Drágák vagytok! Isteni volt minden, legjobban a leves ízlett. És ez a hangulat… mit ünneplünk?
A két fiú lopva egymásra pillantott, ezek készülnek valamire.
- Hogy sikeresen megszabadultunk Gongjae-től. – felelte Kibum – és hogy épségben hazaértél.
- Mostantól ez a te otthonod is. – tette hozzá Xadner.
Nem értettem miért emlékeztetett erre, amikor már hetek óta ott laktam nála, és Kibum is állandó lakótárssá vált.
-         Kérsz még valamit?
-         Nem, köszönöm. Tele vagyok. – sóhajtottam elégedetten.
-         És most mihez lenne kedved? – kíváncsiskodott Kibum – ne válaszolj, inkább gyere velem!
Kézen fogott és a virágszirmos szőnyeget követve bevezetett a hálószobámba. Még gyönyörűbb látvány fogadott odabent. Szirmok borítottak mindent, az ágyamat, a szekrényeket, gyertyák aprócska lángjai lobogtak minden fele, kész csoda hogy eddig nem gyulladt meg semmi. Az ágyamon egy szívecske alakú ajándékdoboz hevert. Kibum biztatott nyissam ki, miközben Xander is bejött utánunk a szobába.
-         Nincs születésnapom, karácsony sincs…
-         Hát nem tudod milyen nap van? – mosolygott Xander.
Tanácstalanul járattam agytekervényeimet, de semmi nem ugrott be milyen nevezetes nap lenne a mai.
-         Segítek. – állt elő Kibum – ma van pontosan egy éve, hogy megismertünk.
-         Egy éve ezen a napon mutattak be egymásnak, amikor megtudtuk, hogy egy szóló énekessel bővül az NH Media csapata. – fűzte tovább Xander.
-         Te jó ég! – hüledeztem – teljesen kiment a fejemből… már egy év eltelt… lehetetlen.
-         Pedig így van! – bólogatott Kibum.
-         És csodálatos egy év volt. – ölelt át Xander – Nyisd ki!
Nem húztam tovább az időt, és kibontottam a gondosan becsomagolt dobozt. Egy csodálatos ezüst ruha volt benne, hozzá illő cipellővel és kis táskával. A szavam elakadt, annyira gyönyörű volt, és ahogy magamhoz próbáltam, a fiúk is bólogattak, hogy tökéletes illik hozzám. Aztán a doboz aljában megpillantottam egy kis ékszeres dobozkát is, de amikor kinyitottam, kissé megszédültem. Két gyűrű volt benne, az egyik lila köves, a másikban türkiz kövecske csillogott. Lopva a fiúkra néztem, mindketten kedvesen mosolyogtak rám. Xander volt aki elsőnek lépett oda hozzám. Kivette a kék köves karikagyűrűt, majd fél térdre ereszkedett.
-         Arashi Nami, hozzám jössz feleségül?
-         De itt két gyűrű van. – annyira zavarban voltam.
Amíg a kérdés varázsa alatt álltam, Kibum is kivette saját gyűrűjét, bár ő nem térdelt le, hanem megfogta a bal kezem, és felhúzta az ujjamra.
-         Hozzánk jössz feleségül? – kérdezte.
-         Nem fogtok összeveszni miattam ugye? – nézegettem a két csodaszép gyűrűt az ujjamon.
-         Amíg mindkettőnket ugyanannyi figyelemmel ajándékozol meg, és ugyanúgy szeretsz, addig nem fogunk egymásnak esni. – bolondozott Kibum.
El se hiszem… valaki csípjen meg, biztos csak álmodom.
-         Persze hogy igen! – ugrottam a nyakukba – Igen! Igen! Igen!
-         Csak ketten vagyunk! – ölelt vissza Kibum.
-         Örökké együtt. – suttogtam.
-         Örökké együtt. – duruzsolták kórusban.