Miért pont én 14. rész

Visszaérve egész napos sétánkból sikerült Xandert valamelyest felvidítanom. Tudtam, hogy amire most készülök, halálom napjáig kísérteni fog, bárhogy is alakuljon az életem. De nem akartam semmit sem elkapkodni, viszont nem igen tudtam tovább rejtegetni az éles szemű Xander elől.

-         Miért nem akarod? – kérdezte pancsikolás közben.

-         Féltelek.

-         De látod, hogy a többieknek sem lett nagyobb bajuk annál, minthogy szupererősek és szuper gyorsak lettek.

-         Igen, tudom! De veled sokkal másabb a helyzet. – közelebb úsztam hozzá – Talán azért, mert képtelen lennék kárt tenni benned. De nem kell tovább győzködnöd. – sóhajtottam – tiszteletben tartom a kérésed, és megteszem amire vágysz. Ha valóban ezt szeretnéd.

-         Örökre együtt lenni veled? Ez nem kérdés, a világon mindennél jobban szeretném.

Most már úgy voltam vele, ne szenvedjünk tovább, és inkább essünk túl rajta. Xander szeméből is ezt olvastam ki, és immár boldogan teljesítettem szíve vágyát, mely az én vágyam is volt egyben. Gyengéden magamhoz öleltem, végigcsókoltam csupasz vállait, nyakát, fülcimpáját. Teljesen rámásztam, a medence széléhez passzírozva, az egyre izgatottabb fiút. El sem tudom mondani mennyire kívántam, és eszem ágában sem volt visszafognom magam. Az ő vérére vágytam a legeslegjobban, és kiélveztem minden egyes pillanatát, mondanom se kell, semmi nem ment kárba. Azt mégsem akartam, hogy utolsó emberként leélt percei kellemetlen emlékként köszönjenek vissza, csípőmet előre tolva dörgölőztem a kicsi Xanderhez, majd hogy csillapítsuk egymásban a tűzként tomboló vágyakat, ráereszkedtem tekintélyt parancsoló férfiasságára. A feltörő sóhaj elszakasztott a legédesebb nedűtől, ami a világon létezik, de nem is bántam, duzzadt ajkai csókra csábítottak. Egy élesebb kiszögelésben felsértettem a tenyerem, miközben erősen kapaszkodtam a medence falába. Éppen jól jött, rákentem egy keveset szerelmem ajkaira. Bizonytalanul nyalt végig alsó ajkán, annyira még nem ízlett neki. Hogy megjöjjön a kedve, saját ajkaimat maszatoltam össze piros véremmel, majd heves nyelvpárbajra hívtam. Ahogy belefeledkezett a csókjaimba, hogy még többet juttassak a véremből szervezetébe, ráharaptam a számra. El akart fordulni, de nem engedtem neki. Pontosan tudtam min megy most keresztül, és ha késlelteti, azzal csak még kellemetlenebbé válik. Most már nincs visszaút, elkezdődött, a testét tűzhullámok járták oda-vissza, mégis úgy reszketett, mint akinek magas láza lenne. Kibum csobbant be mellénk a vízbe. Ujjaival táncot járt a hátamon, de mielőtt bármi komolyabbat léphetett volna, megszólalt a lelkiismerete.

-         Hiába próbáltam lebeszélni róla, nem hallgatott rám. – aggódva közelebb húzódott – A többieknél is ilyen sokáig tartott?

-         Nem. – öleltem  magamhoz buksikám – Olyan mintha akarattal ellenállna.

-         Had nézzem! – Kibum kezei közé vette barátja arcát – Nézz rám! Ne küzdj ellene, abba bele is halhatsz! – majd rám nézett fekete szemeivel – nem elég erős a véred, be kell hogy segítsek.

-         De akkor… - sikoltottam fel.

-         Igen tudom, de nincs más választásunk. Komolyan belehalhat.

Nem akartam elhinni mit tettem, tehetetlenségemben zokogni kezdtem, és azt kívántam bárcsak nemet tudtam volna mondani.

-         Nami, bízz bennem! Én sem akarom ezt, de te már nem tehetsz érte semmit.

Bólintottam, és arrébb húzódtam. Végig néztem, ahogy Kibum igazi vámpírrá változtatja át életem értelmét. Az ő vére már gyorsabban hatott, és néhány perc múlva megszűnt Xander reszketése. Lassan felemelte a fejét, és ugyanolyan fekete szemekkel nézett körbe, mint mestere.

-         Mi történt? – kérdezte.

-         Nem hatott Nami vére, így én változtattalak át. – Kibum beszélt helyettem, nem biztos, hogy meg bírtam volna szólalni, annyira lesokkolt ami történt.

-         Sajnálom. – suttogtam.

Xander odajött hozzám, megfogta még mindig vérző kezem, és a szívére helyezte. Érintése már nem a jól megszokott, otthon melegét idézte, hűvös volt, és a szíve sem dobogott már.

-         Ezt akartam, és nem a te hibád.

Vigasztalásképpen magához húzott, ám könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak. Amikor a nyakamba harapott, jeges rémület hatalmasodott el rajtam, mégsem volt hozzá elég erőm, hogy kiszabaduljak öleléséből.

            Véget ért a pihenés, és már mindenki belevetette magát a végeláthatatlan próbákba, és fellépésekbe. Utáltam magam miatta, de több időt töltöttem az EXO fiúkkal és az SM épületének környékén, mint saját házam tájékán. És hogy mi lehet ennek az oka? Egyrészt ezért is utáltam magam, de szó szerint menekültem Xander elől. Annyiszor megharapott már, hogy sálat kellett felvennem, mert egyre lassabban gyógyultak be a sebeim, és persze Kibumnak is pont most kellett elutaznia Japánba, hogy én hülye miért nem mentem vele… így menedékként használtam az SM tánctermeit. Nem csak az EXO próbára ülhettem be, vagy akár én is csatlakozhattam a mozdulatokhoz, hanem a fiúk jóvoltából a Shinee és a Super Junior tagokat is jobban megismerhettem. Arról nem is beszélve, hogy az EXO össze koreóját már kívülről fújtam, valamint a Suju ismertebb dalaihoz is már párat. Nem tudtam meddig tudok még Xander szemébe hazudni, de azért félig csak volt némi igazság abban amit szinte minden nap arra használtam, hogy már kora reggel elhúzzak a dormból. Baekhyun bíztatott, mondjam meg neki az igazat, hogy nem csak miattuk töltöm itt napjaimat, hanem azért is, mert úgy érzem lassan megfolyt ragaszkodásával. Vámpírként Xandernek ez a tulajdonsága erősödött fel, míg nekem az önfeláldozási hajlamaim, Baekhyunnak a hisztije, Chanyeol optimista gondolkodásmódja, Suho nagyképűsége és fahumora, Kyungsoo félénksége, Sehun gyökérsége, ahogy nagyban letolja mi zajlik körülötte, Kai pedig még kanosabbá vált. Így már őt is kerülnöm kellett, és figyeltem rá, hogy ne maradjunk egy pillanatra se kettesben, mert amint tehetné, rögtön rám vetné magát. Bármennyire törtem magam, nem sikerült megtartanunk a három lépés távolságot.

            A konyhában készítettem magamnak sajtos tésztát. Sose voltam a konyhatündérek királynője, és ez a mostani állapotokon is látszott, mindent összetejfölöztem, de nem csak a konyhapultot, és a tálakat, hanem még saját magamat is. Ügyetlenségemet fokozta, hogy Kai dugta be az orrát a kis helységbe.

- Hát itt vagy, már mindenhol kerestünk. – fogott bele a sablon szövegbe. – már azt hittük, hogy köszönés nélkül léptél le.

- Mert úgy szokásom. – vágtam be a durcát.

- Jut nekem is? – ugrott mellém, és már át is fogta a derekam.

- Talán. – bújtam ki.

De jött utánam, nem sok helyem volt a hátrálásra, a gáztűzhelyt a lehető legrosszabb helyre építették be. Még jó hogy már elzártam, különben most biztosan meggyulladt volna vagy a pólóm, vagy a hajam, esetleg beletenyerelek a lángokba. Kai egy tejfölpöttyöt törölt le az arcomról, majd leszopogatta az ujjáról.

-         Már azzal jól lakok, hogy letakarítom rólad a moszadékokat. – viccelődött – hogy tudtad magad így összekenni? – és a hajamból egy sajtdarabot szedett ki, amit jóízűen elfogyasztott.

-         Siettem, nehogy kihűljön a tészta. De úgy látszik nem jó ötlet hipersebességgel sajtot reszelni.

Elsprinteltem mellette, és pálcikával nekiláttam elfogyasztani az ebédem. A táncos lábú fiú velem szemben helyezkedett el, és amik lecsúsztak a pálcikáról tésztadarabok, azokat csipegette fel, nem érdekelte hogy tejfölös lesz az ujja. Cuppogva nyalogatta le minden egyes alkalommal. Kezdett az idegeimre menni, így amilyen gyorsan csak tudtam elpusztítottam azt a nagy adag tésztát.

-         Éhes lehettél. – mosolygott – és most, gyerünk ledolgozni a kalóriákat!

Azt hiszem elég idétlen képet vághattam, mert nevetett rajtam egy jót, majd kézenfogva kihúzott a konyhából. Meglepően jó érzés volt megfogni a kezét, aminek megvoltak a hátrányai és előnyei egyaránt.

-         Mégis hova viszel? – fékeztem le.

-         Táncolni. – egy pillanatra sem hervadt le az arcáról a féloldalas mosolya.

-         De hát most ettem… kidurranok.

Tudom hogy hol jártak már a gondolatai, de kicsit sok lett volna a szemtanú, ha itt és most lecsókol. Kai viszont végtelen türelemről tett tanúbizonyságot, és araszolva, de akkor is bevonszolt egy kis méretű táncterembe.

-         Khm… nem fogok veled táncolni! – makacskodtam tovább. 

-         Ahogy gondolod. – elengedte a kezem és a magnóhoz sétált.

Én a falnak dőlve lestem minden mozdulatát, arra várva mikor gondolja meg magát, és mégis megpróbál táncra perdíteni. Egyenlőre nem ez volt a terve. Olyan muzsika szólalt meg, amit nem ismertem, és Kai nem zavartatva magát kezdett bele egyéni előadásába. Eleinte csak a tükörből néztem energikus és szenvedélyes mozgását, ravaszul belecsempészett erotikus mozdulatokat is.

-         Már attól fogyni kezdek, ahogy téged nézlek. – viccelődtem hasonló módon, mint ahogy Kai a konyhában.

-         Biztos nem gondoltad meg magad? – nyújtotta felém a kezét.

-         Biztos.

Egyáltalán nem volt zavarban, már a harmadik zenei alap is lement, és még csak nem is vette szaporábban a levegőt sem. Egyszer már a menedzserük is megjegyezte, hogy sokat javult a fiúk állóképessége, és persze ennek Kai örülhetett a legjobban, hiszen most már annyit táncolhat amennyi csak jólesik, és még csak meg sem izzad. Most azért izzadt rendesen, bár szerintem csak azért fárasztotta le magát ennyire, hogy ezzel is imponáljon. Sejtésem beigazolódott, amikor megszabadult a trikójától, és anélkül folytatta a bemutatót. Ahhoz képest milyen fiatal, sokat dolgozhatott, hogy ilyen tökéletesen nézzen ki. Megcsodáltam izmos felsőtestét, de amint megláttam vörösödő fejemet a tükörben, inkább lehunytam a szemem. Ezt kihasználva Kai odajött hozzám, és a falnak támaszkodva nézett le rám. Hálát rebegtem, amikor a következő dal a My lady volt, Kai egyik debütjéhez íródott rövidke kis szám. Nem hagyta volna ki, hogy ennek a tánclépéseit is bemutassa. Túl sokáig bámultam, még pislogni is elfelejtettem.

-         Mennem kell! – löktem el magam a faltól az ajtó felé araszolva.

-         Máris? – állt az utamba – Most jövök bele igazán.

Meg akart csókolni, gyorsan ajkaink közé tettem a mutatóujjamat, így csak azt sikerült neki lesmárolnia. Végig nyalt rajta, és én már nem bírtam tovább.

-         Elég Kai!

Két kézzel támaszkodtam meg mellkasán, ha kell ellököm magamtól. Meleg és élettel teli érzés volt, ahogy bőréhez értem, mellkasa ritmikusan emelkedett fel-le, és érezhető volt szívverése.

-         Hiszen még el sem kezdtem. – suttogta.

Egy pillanatra teljesen elgyengültem és védtelen lettem ajkai támadása ellen. Nem húzta tovább az időt, és míg egyik kezével a falnak nyomott, másikkal a pólóm alá vándorolt. Pánikba estem, és hiába próbáltam erőt venni magamon, sehogy sem tudtam felülkerekedni a fiatal fiún. Annyira sebezhetőnek éreztem magam, és bármivel is próbálkoztam, Kai ügyesen hárította gyenge akcióimat.

-         Jongin, kérlek! – szipogtam.

-         Mi a baj? – kérdezte a kendőmet babrálva.

-         Én ezt nem szeretném. – mondtam neki őszintén.

-         De igen, szeretnéd. – sóhajtott – ha nem így lenne, én se éreznék késztetést rá, hogy teljesítsem a vágyad. Lehet te magadnak nem ismered be, de én tudom mit akarsz. És ezt nem csak én érzem, hanem mindenki, akik a te véred által születtünk újjá. – elengedett – de ezt neked jobban kellene tudnod, hiszen a vámpírok meséivel nőttél fel. Nézd, én csak azt tudom, hogy most boldogtalan vagy, és ezt látva nem akarok mást, csak téged boldoggá tenni.  

Igaza volt, boldogtalan voltam, mert nem élvezhettem úgy az életet, mint ahogy azt elterveztem azzal, aki többet jelent nekem a saját életemnél is. Azzal vigasztaltam magam, hogy idővel hozzászokom, és hogy még sok minden változhat, reméltem hogy jó irányba. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

-         Gyere ide! – ölelt át Kai – nem akartalak megbántani, vagy olyasmit elkövetni, ami neked rosszul esett volna. Én csak azt teszem, amiről tudom, hogy jobban lennél tőle.

-         Köszönöm! De azt hiszem, ezt egyedül kell megoldanom. – néztem bele vöröses-barna szemeibe.

-         De azt ne feledd, mi mindig ott leszünk, ha segítségre, vigasztalásra, nevetésre van szükséged. – kacsintott.

-         Igen, tudom. – töröltem meg a szemem.

Ideje volt hazamennem, és megbeszélnem a dolgokat Xanderrel, nem húzhattam tovább a végtelenségig, még ha ezt akár meg is tehettem volna.

            Nem gondoltam volna, hogy éppen Kai fog ráébreszteni, hogy a menekülés nem megoldás, és ettől egyikünk sem fogja magát jobban érezni. Ám a dormba belépve kellemetlen meglepetés fogadott. Az egész lakás fel volt forgatva, a dohányzó asztal ripityára törve, a függönyök leszaggatva, az ablak kitörve, a szőnyeg összegyűrve. A kanapén Jaeseop ápolgatta a fején sérült Donghot.

-         Mi történt? – guggoltam le AJ mellé.

-         Jó hogy itt vagy. – tekintete riadt volt, hangja elcsukló – nagy baj van…

-         Nyögd már ki!

-         Xander nekitámadt Soohyunnak és majdnem megölte. De már túl van az életveszélyen. – tette hozzá gyorsan – Időben beértek vele a kórházba.

-         De miért támadt rá? – meghűlt bennem a vér.

-         Összekaptak valamin, és Xander elvesztette az önuralmát. Ha Hyungjoon nincs, Soohyun sokkal rosszabbul járhatott volna… - végleg elcsuklott a hangja.

-         És te jól vagy? – fordultam Donghohoz.

-         Aha, csak eltalált egy üvegszilánk, amikor Xander úgy döntött leveti magát az emeletről. Hyungjoon utána ment, de még nem akadt a nyomára.

-         Értem. – álltam fel.

Először az ex-leadert hívtam fel, hogy pontosabb információk birtokába jussak a kereséssel kapcsolatban. Már ős is Xander után kutatott, így Nattnek is telefonáltam, hogy szálljanak be ők is a keresésbe. Végül Kibumnak telefonáltam, de már bátyja értesítette a helyzetről, és már fel is szállt egy induló járatra, és hamarosan csatlakozik hozzánk. Hogy minél nagyobb területet tudjunk szemmel tartani, az EXO srácok is besegítettek, több szem többet lát. Baekhyun és Chanyeol társaságát választottam, ha egyedül maradok nem bírtam volna ki, hogy lépten-nyomon ne bőgjem el magam, főleg miután Hyungjoontól megtudtam mi is történt pontosan a két civakodó között. Nem hittem el, hogy ezt tette Xander, pedig olyan kis jámbor és szeretni való, mindig vidám embernek ismertem meg, és most kis híján kivégezte egyik legjobb barátját. Legszívesebben szabadjára engedtem volna elkeseredett dühömet, és tomboltam volna, amíg fel nem kel a nap, vagy véget nem ér ez a rémálom. De nem álmodtam. Hyungjoon egy parkban lelt nyomra. Baekékkel mi értünk oda leghamarabb, így négyen vetettük be magunkat a fák közé. Hamar leváltam a csoporttól, és egyedül folytattam a bolyongást a sötétben.

-         Xander? – pillantottam meg egy gubbasztó alakot az egyik fa tövében.

Akár egy hajléktalan, vagy egy ott felejtett szemeteszsák is lehetett, mivel egyáltalán nem láttam, csak a körvonalakat. De az illat mindent elárult, semmi kétség, megtaláltam a magába zuhant Xandert. Ahogy közelebb lopóztam, mivel nem akartam egyből rá rontani, nehogy megint meglépjen, zokogása szívszorítóan hatott, és az én szemeimbe is könnyeket csalt.

-         Xander?

Felemelte a fejét, már egész közel voltam hozzá, már láthattam az arcát. Nem vettem figyelembe Soohyun vérét, mely szinte teljesen eláztatta a pólóját. Szemei vörösen izzottak a sötétben, ahogy rám emelte őket. Egy pillanatig nagyon úgy tűnt nekem támad, de csak felismert.

-         Nami! Én… én… én… nem akartam… - a fának támaszkodva talpra állt, de tartotta a távolságot – úgy sajnálom… nem bírtam uralkodni magamon… megütöttem, és vérezni kezdett a szája, és én… én… megharaptam… de nem csak egyszer… próbált védekezni a kezével, akkor abba martam bele… majd jött szegény Hoon és ő is kapott egyet. Mindent vörösre festett a vér, és csábított a látvány, és én még több vért akartam. MEGÖLTEM!!!

Elé ugrottam és megragadtam a vállát, jól megráztam, mielőtt visszaesett volna az őrület fogságába.

-         Nézz rám Xander! Nem öltél meg senkit! – próbáltam meggyőző hangsúlyban beszélni, de még így is remegett a hangom valamelyest – Soohyun jól van, igaz sok vért vesztett, de rendbe fog jönni.

-         Hogy nézzek így a szemükbe? Nem mehetek oda vissza!

-         Nyugodj meg!

Mint minden mást, ezt is magamra vettem, ha én nem lennék, akkor ez az egész nem történt volna meg, talán mégis csak az első megérzésemre kellett volna hallgatnom.

-         Tudom most össze vagy zavarodva, és legszívesebben elásnád magad azért, amit elkövettél.

-         Az nem lenne elég… sokkal nagyobb büntetést érdemelnék.

Hirtelen megváltozott a hangulata, dühtől vezérelve felkapott, és a fához csapott.

-         Elviselhetetlen ez a kín- nyöszörgött – mikor lesz már vége?

Nem tudtam semmiféle tanáccsal szolgálni, a szép szavak kevésnek bizonyultak, mégis megőriztem hidegvérem, ha most kiborulok, végleg elveszíthetem. Gyengéden megérintettem a karját, homlokomat a mellkasára hajtottam, és amikor végre elengedett, átöleltem.

-         Együtt átvészeljük! Sajnálom, hogy nem törődtem veled eleget, ez az egész az én hibám.

-         Félek… félek, hogy megint bántani fogok valakit. – szorított magához.

-         Nem kell félned, már itt vagyok. Én majd vigyázok rád! Szeretlek!

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

-         Még azok után is, ahogy veled bántam? – simította meg sálamon keresztül a nyakam.

-         Nem haragszom, ez gyakran előfordul azzal, akinek vámpír a kedvese. – próbáltam oldani a hangulatot – Csak mond ki, hogy szeretsz, és akkor én leszek a világon a legboldogabb.

-         Én szeretlek, mindennél jobban! – szorongatott meg.

-         Ha úgy érzed, elhatalmasodik feletted a kísértés, akkor csak gondolj kettőnkre, arra, hogy mennyi mindent átéltünk már és még mennyi felfedezni való vár ránk. Ez adjon erőt leküzdeni a démonjaidat. Én bízom benned, hogy sikerülni fog, és hamar túlleszünk a kezdeti nehézségeken.

-         Nami, ha te nem lennél… - szorított magához.

-         Nem kellene ezt most átélned… - motyogtam a véres pólójába.

Szerencsére nem hallotta meg, nem tett volna jót a lelkiállapotának keserű szavaim.

            Hyungjoonnal és a BaekYeol párossal hazakísértük a letört és alig létező Xandert. Kim felajánlotta, hogy itt marad éjszakára, de mondtam neki megleszek egyedül is, és inkább szeretnék kettesben maradni az önmarcangoló újonc vámpírral. Sok megbeszélni valónk akadt, amire talán nem is lesz elég egyetlen egy éjszaka, hogy mindenre sor kerüljön. Hajnaltájt Kibum is megérkezett, és közös erővel sikerült lenyugtatnunk a zaklatott Xandert. Kimerülten nyúltam végi a kanapén, Kibum főzött kettőnknek teát, és igen jól esett a forró ital. Nem tudott meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a felelős a történtekért, ha nem hagyom magára, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok. Nekem kellett volna rá vigyáznom, és mellette maradnom, nem pedig elfutnom a problémák elől.

-         Ennyi erővel az én hibám is. – elmélkedett Kibum – én tettem vámpírrá, így az én felelősségem tanítani. De ami történt megtörtént. Mindnyájan tanultunk belőle. Hé, ne vágj már ilyen fancsali képet! – csípte meg az arcom – Soohyun rendbe jön, és hidd el egyáltalán nem fog utálkozva nézni ránk. Erről még nem meséltem neked, de hasonlóképpen derült ki hogy vámpír vagyok. Én Kevinnek estem neki, és ott is nem sok hiányzott, hogy elvegyem az életét. Nem olyan régóta vagyok vámpír, amikor a U-Kisshez kerültem azelőtt pár nappal változtatott át Hyungjoon. És szegény Kevin lett az első áldozatom. De mint látod, már régen elfelejtették, és azóta is mind barátként és bizalommal tekintünk egymásra. Xandert is el fogják fogadni.

Lehet hogy így lesz, de az is előfordulhat, hogy téved. Ha Xander képtelen lesz túltenni magát rajta, esélytelen, hogy valaha is újra önfeledten töltsenek el együtt időt, már ha egyáltalán lesz bátorsága Soohyun szemébe nézni. Én azért minden telhetőt megteszek, hogy megbékítsem az érintetteket. De legeslegelőször saját lelki békémet kellett helyretennem, és elfogadnom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen.

            Másnap délután elmentünk a kórházba meglátogatni a lábadozó Soohyunt. Xander nem akart velünk jönni, de Kibum ráparancsolt, és ő követte mestere minden utasítását. Mondjuk én se voltam benne biztos, hogy jó ötlet Xandert is magunkkal hozni, de talán ha a többiek látják mennyire megbánta amit tett és komolyan aggódik a leader állapota felől, könnyebben megbocsátanak neki. Az orvosnak kutyatámadást meséltek be, így szegénykémnek jó pár tűszúrást is el kellett szenvednie, de ugyan ki hitte volna el, hogy saját vámpír barátja támadt neki. Megkönnyebbülve láttam, hogy sokkal jobb színben van a körülményekhez képest, és mosolygott, amikor beléptünk a kórterembe, még Xandert is barátságosan fogadta. Hoon viszont nem titkolta mennyire haragszik az idősebb fiúra, látványosan elfordult, és tovább hámozta és szeletelte bálványozott leaderének ebédjét, egy almát. Csoda hogy ennyien képesek voltunk bepréselődni ebbe a kicsike szobába.  

-         Tudom idióta kérdés, de hogy vagy? – ültem le az ágy szélére.  

-         A fejem még sajog, de holnap már hazaengednek. Olvastátok a rajongói oldalon az üzeneteket? Már attól sokkal jobban érzem magam, hogy végigolvastam a Kiss-me-k jó kívánságokkal teli leveleit. De igazán most vagyok a legjobban, hogy mindnyájan itt vagytok. – vigyorgott teli szájjal.

Épp ekkor nyitott be a nővér, és kisebb szívroham, agyvérzés, és egyéb testi bajok közepette kitoloncolt minket a szobából, hogy a betegnek sok-sok pihenésre van szüksége. Hoon kiharcolta magának, hogy maradhasson, és mivel Soohyun is erősködött, a nővérke beleegyezett.

-         Ugye nem is volt olyan borzalmas? – böktem oldalba könyökkel Xandert.

-         Nem… - motyogta – de láttad, hogy Hoon milyen gyűlölködő pillantásokat vetett rám?

-         Érthető. Mégis csak ő áll legközelebb Soohyunhoz, egy darabig biztosan kerülni fog, de ő is megbékél majd, mint a többiek.

-         Szeretnék hinni neked. De…

-         Semmi de! Elég a nyafogásból! – szóltam rá erélyesen, de közben egyfolytában mosolyogtam rá – Ugye nem akarsz az örökkévalóságig ezen rágódni?

-         Bele is őrülnék.

-         Na látod! – csipkelődtem tovább – Inkább azt meséld el nekem, mit tervezel estére. 

><