Bandaháború 13. Bonyodalmak

Mostanában állandóan késésben voltam, nem tudom hogy hoztam össze, pedig nem is csináltam úgy igazán semmit sem. Meg is kaptam a magamét az úgynevezett menedzseremtől, de majd pont ő fogja megmondani, hogyan osszam be az időmet. Hova máshova tartottam most is, mint Alexemhez; tegnap Daehyun Alex-ezte le, nekem meg megtetszett. Volt egy olyan érzésem, hogy Kibum még mindig leselkedik utánam, mert most is belebotlottam, és persze hogy a karjaiba.

-         Hova ez a nagy sietség? – kérdezte. – össze ne törd magad.

-         Éppen…

-         Alexander-kun most nem ér rá. – vágott a szavamba. – de én állok rendelkezésedre. Vagy nem vagyok elég jó?

-         Miről beszélsz? Miért nem ér rá? Tegnap nem mondta, hogy dolga lenne.

-         Mert akkor még nem tudhatta.

Körbenéztem az üres folyosón, síri csend volt. Kibum olvasott a gondolataimban.

-         Csak én vagyok itt. – vigyorgott.

-         És a többiek? Ugyanott ahol Alex? – kicsúszott a számon a név. – akkor ez valami szektás dolog ugye? De akkor te miért nem vagy velük? – vontam fel a szemöldököm.

-         Mert ehhez én nem kellek… majd holnap… - titokzatoskodott.

Fordultam volna meg, hogy lelépek, de megfogta a karom és visszahúzott. Annyira babonázóan tud nézni azokkal a pici, keskeny fekete szemeivel, megragadja a másik nem tekintetét. Így jártam én is. Átfonta karjait a derekam körül, és magához húzott.

-         Ne rohanj el, használjuk ki, hogy kettesben lehetünk. – duruzsolta.

Egyre közelebb hajolt, meg akart csókolni, én meg húzódtam el tőle, kétségbeestem, amikor rájöttem Artemisz nem fog közbe lépni.

-         Mielőtt felfalnál, lehetne egy gyors kérdésem? – oldalra fordítottam a fejem, már túl közel hajolt.

-         Nyugodtan. – felelte szórakozottan.

-         Mire készültél azon az éjszakán, amikor kint futottam a pályán?

-         Erre. – suttogta a fülembe. – Xander túlságosan úriember, hogy megtegye.

Ajkaival csiklandozta a nyakam, majd épp hogy szemfogai hegyét mélyesztette bele, felszisszentem.

            Még mindig nem tértem magamhoz, hogy engedhettem neki azt a harapást. A tükörben nem nagyon látszott, de a gyakorlott szem kiszúrhatta. Kénytelen voltam magamra tekerni egy sálat, azt a kék-fekete kockásat. Azt hittem nem tudok majd elszabadulni, de hamar utamra engedett, csak szomjas volt, hogy essen meg rajta a szívem. Hogy levezessem a feszültséget csatlakoztam a lenti próbateremben a tesóimhoz. Éppen Jinnek és Misának tanították be a táncokat. Felkaptam egy mikrofont, és énekelni kezdtem. Nem szóltak semmit, látták rajtam, hogy nem vagyok valami jó passzban és jobbnak látták, ha nem zaklatnak bugyuta kérdéseikkel. De nem bírtam sokáig az aggódó és értetlen tekinteteket, így fogtam magam és elmentem a városba sétálni.

            Csendes, az őszhöz képest melegebb este szállt Szöulra. Nem nyűgöztek le az éjszakai fények, energiapazarlásnak gondoltam az egész fényáradatot. Ha este van, akkor legyen sötét, ne törje meg ezt a rendszert a sok villódzó neonfény. Sokan mászkáltak az utcákon, fejemre húztam a kapucnit, és a kirakatokat nézegettem. Valahonnan fűszeres illat szálingózott, füstölt halat árultak egy éjjel-nappali gyorsétteremben. Nem voltam éhes, de szerettem a halat, és még nem kóstoltam efféle specialitást ittlétem alatt. Egy idősebb nénike tartotta a frontot, még ilyenkor is sokan kértek a finomságból. Beálltam a sorba, és kóstolóként vettem öt picurka füstölt halat. Azt nem értettem hogy milyen halból készült, annyira azért nem vagyok jártas a koreai nyelvben, a néni meg nem tudott se japánul, se angolul. Annyiban maradtunk, hogy apróhal és kész. Olyan ropogós és friss volt, és a csípős szósszal amit kértem hozzá, még finomabb lett. Egy csapat fiatal csörtetett el mellettem, majdnem fel is löktek, mintha nem is vettek volna észre. Buliba tartottak, és mivel egy név ütötte meg a fülemet, követtem őket. Egy pofás kis kültéri szórakozóhelyre fordultak be, a hirdetőtáblán Park Jungmin koncert felirat állt. A fiatalok előkotorták a belépőjüket és a megtermett biztonsági őr beengedte a kertbe az izgága csoportot. Ez az én szerencsenapom. Hát nem tudom miért mondta, de nem kezdtem el vele vitázni Kibum miatt. Belestem a vaskerítésen, a színpad nem volt túl messze, éles szememmel jól láttam, ahogy a hangmérnök próbál összedugni két egyforma végű vezetéket, majd nagy nehezen rájön, hogy az úgy mégsem fog menni. Észrevettem, hogy a biztonsági őr nagyon méreget, így jobbnak láttam tovább állni. Be akartam jutni, de észrevétlen. Megkerültem az egész kertet, és egy sötét helyen, a kerítés és az épület sarkán beugrottam. Belopóztam egy sátor mögé és onnan leskelődtem kifelé, hátha látok valami érdekeset. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor valaki hátulról megszólított.

-         hát te mit bujkálsz itt?  

-         Semmit. – dadogtam.

Jungmin mosolygott rám dögös sminkje mögül, fellépő ruhájában feszítve.

-         Nami? – hunyorgott a félhomályban.

-         Igen. – mondtam félősen és lehajtottam a kapucnit.

-         Belógtál mi? – nevetett. – nyugi, nem rúgatlak ki, de máskor ha el akarsz jönni a koncertemre, csak szólj nekem, és szerzek neked jegyet.

-         Igazából véletlenül keveredtem ide. – piszkáltam a körmöm.

-         Érezd jól magad! – intett és eloldalgott a színpad felé.

Ostoba! Majdnem elszúrtad! Most miért, nem mondtam semmi rosszat, csupán gyerekesen viselkedtem egy sztár előtt… és nem keltettem benne gyanút sem. Biztos azt hiszi, hogy belezúgtam, vagy valami hasonlót, különben miért lógtam volna be a koncertjére. Úgy legyen, nem szeretném lebuktatni magunkat… majdnem visszavágtam, de elfojtottam a dühöm, és inkább a felcsendülő dallamokkal kezdtem elterelni a gondolataimat. Nekem nagyon bejön a zenéje, és a szövegének is van mondanivalója, a hangjáról nem is beszélve, mély, erőteljes, szexi és jó előadóművész. Az egész színpadot bemozogja, és olyan érzésed van, mintha ott énekelne melletted. Egy-két számot már dúdolni is tudtam, mint a Give me your heart, és a Not alone. Az jutott eszembe, hogy a zenével valóban tömegeket lehet vonzani, vagy akár irányítani is, ha elég fanatikusak, hogy kedvencük minden szavát szent törvénynek veszik. Amikor rájöttem arra, hogy a hangommal könnyebben irányítom az étert, elkezdtem magam képezni, hangszereken tanulni, és máris nőttön-nőtt a szövetségeseim tábora. A csúcspontot a saját birodalmam felépítésével értem el, melynek lakói élnek halnak a zenéért. A sikeremet látva, és felbuzdulva ellenségeim is átvették ezt a jó szokást, igaz nyomába sem érhetnek egy sárkány-istennő énekesnőnek, de azért próbálkozhatnak.

            Jungminban viszont semmi démonit nem éreztem, de attól még dolgozhatott a pokol erőinek. Egy valami azért nem hagyott nyugodni: ő és Hyungjoon egy bandában játszottak, csak aztán bizonytalan okokból kifolyólag feloszlottak. Vajon tudja, hogy volt társa miféle családból származik? Azt hiszem ezt nem most fogom tőle megkérdezni. A koncert jó hosszúra sikeredett, tartottak egy rövid szünetet, ezt az időt arra használtam ki, hogy Jungminnal beszélgettünk a sátrában. Dodi régebben, amikor belevitt a k-pop őrületbe, sokat mesélt róla, mutogatott képeket és videókat, de így élőben sokkal de sokkal helyesebb. Nem zavartatta magát és levette átázott ingét, egészen belepirultam a látványba. Egy fehér törölközővel itatta fel az izzadságcseppeket a testéről, majd a vizes dézsában megmosta az arcát.

-         Nincs ennek a szórakozóhelynek külön öltözője? – érdeklődtem.

-         Nem kérdeztem… - csüccsent le – lehet hogy kissé bogaras vagyok, de én mindig ebben a sátorban öltözöm. Még télen is képes vagyok felállítatni, és szőrmebundában jól el vagyok a mínuszokban is.

-         Az igen. Én inkább a meleget kedvelem. – szürcsöltem a teát, amivel Jungmin megkínált.

-         Akkor a következő hónapokban jól el leszel havazva.

-         Igen. – nevettem.

-         Van kedved feljönni velem a színpadra és elénekelni pár számotok?

-         De hát ez a te koncerted…

-         Veled énekelném. – mosolygott – ismerem az összeset.

Gyönyörű mosolya és csillogó szemei hamar meggyőztek.

-         Hát, de csak ha nem haragszanak meg a rajongóid…

-         Ugyan, imádni fognak, bízz bennem.

A kezét nyújtotta, és én megfogtam. Ha fagyiból lettem volna ott olvadok el, annyira pihe puha ujjai voltak, és olyan gyengéden fogta az enyémet, mintha az valami törékeny drágakő lenne. Egy igazi úriember. Nem olyan tapló, mint Kibum; és nem is olyan gyerekesen bolondos, mint Alexander. Megint nem volt kedven önmagammal vitázni. Ahogy Jungmin megmondta, örült nekem a közönség, de a legviccesebb az volt, amikor a biztonsági őr felismert.

            Jól éreztem magam, bár tartottam kicsit attól, mit szólnak majd, ha meglátnak a tv-ben Jungminnal énekelni, már ha egyáltalán lesz valami riport a koncertről, vagy akár fanvidi a youtubon. Azt mindennap böngészik a U-Kissesek is, például onnan tanulják be más bandák táncait. A koncert után Jungmin felajánlotta hogy hazakísér, de finoman nemet mondtam, és egyedül vágtam neki a ködös időben. Most már kissé hűvös volt a levegő, összébb kellett húznom a kabátom, és elbújtam bő kapucnim alá. Elsétáltam az étterem előtt, ahol azt az ismeretlen nevű halat ettem, és feltűnt, hogy senki sincsen a grillező mellett, amelyen már szénné égtek a miniatűr halacskák. Csak nem szívrohamot kapott az öreg néni? – kérdeztem magamtól, és nagyon rossz előérzetem támadt.

-         Hahó! – hajoltam át a pulton. – van itt valaki?

Nem jött válasz. Aggódtam a néni miatt, ezért átmásztam a pulton, és bemerészkedtem a picike üzletbe, amely tele volt hűtőkkel, és átható halszag terjengett a levegőben. Egy kis forduló után rátaláltam a mellékhelységre, bekopogtam, benyitottam, de üres volt. Tovább passzíroztam magam a zsúfolt helységen és kilestem a hátsó ajtón, hátha épp csak a szemetet vitte hátra. Valószínű ez is történhetett, csak időközben rosszul lett. Kilestem a sötét sikátorba, de semmit nem láttam. Elsétáltam a szemetes konténerek mellett, és az egyik mögül egy sötét dzsekis alak ugrott elém, késsel a kezében. Annyira meglepődtem, hogy védekezni sem volt időm, és a hét centis penge a gyomrom fölött vágott egy lyukat a hasamban.

            Persze Kibumnak pont arra kellett sétálnia, de később elárulta, hogy végig követett. Elkapta a férfit, és belemélyesztette fogait a szerencsétlen nyakába, majd eltörte néhány nyakcsigolyáját. Csak azután vette észre, hogy megsérültem. Aki azt mondja a halál nem fáj, az hazudik. Csak az tudhatja igazán, aki már átélte a halál érintését, mint ahogy most én is átéltem… megint. Rohadtul fáj… el is ájultam egy fél pillanatra, de próbáltam nem összeesni. Másodpercek alatt vérszegény állapotba kerültem, Kibum rászorította egyik kezét a sebre, úgy hogy összecsippentette a vágást, a másikkal megtartott a derekamnál fogva. Nem volt nagy a seb, de elég mély volt ahhoz, hogy belső vérzésem is legyen. Még az a szerencsém, hogy nem ért belső szervet. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen… éreznem kellett volna a veszélyt és akkor kivédhettem volna. Egy pillantást vetettem támadómra, és akkor vált érthetővé miért nem érzékeltem jelenlétét. Csupán egy báb volt, egy halott báb, amit gonosz varázslat irányított, de amint Kibum eltörte a gerincét, megszakadt a kapcsolat a bábmesterével és élettelenül terült el a betonon.

-         Mit tehetek érted? – kérdezte Kibum.

Nem feleltem, mert a gyógyításra koncentráltam, és végül sikerült valamennyire összeforrasztanom a sebet. A vérveszteségtől ugyan kába maradtam, de elmúlt a vérzés és a kínzó fájdalom.

-         Jól vagyok. – nyögtem.

-         Aha látom. Na gyere szépen.

Felkapott és a karjaiban utazhattam. Pedig nagyon nem akartam elszundítani, de mégis csak sikerült.

            Reggel Kibum szobájában ébredtem, melltartóban és bugyiban. Reflexszerűen magam köré csavartam a takarót, és felültem, aminek következtében egy szúró fájdalom hasított a hasamba. Megtapogattam és meg is néztem, már csak egy rózsaszín csík emlékeztetett a tegnapi támadásra.

-         Hogy érzed magad? – kérdezte Kibum, éppen most nyitott be a szobába.

-         Egész jól. Te levetkőztettél?

-         Csak nem hagyhattam, hogy véres ruhában feküdj be az ágyamba.

-         Jogos. De akkor eleve nem kellett volna idehoznod.

-         Nem ellenkeztél. – vigyorgott.

-         Mivel nem voltam magamnál. – kaptam fel a vizet.

Mintha meg se hallotta volna a szekrényhez lépett és előhalászott egy pólót, egy rövid nadrágot, egy pulcsit és letette őket az ágy szélére.

-         Tessék, lehet kicsit nagyok lesznek rád, de nehogy már a véres ruhádat vedd vissza. Még áznak a kádban. De a pólódat nem hiszem, hogy még meg lehetne menteni. Ha el akarsz menni, nem tartalak vissza.

Ezzel kiment a szobából. Pillanatok alatt magamra öltöttem a felkínált ruhadarabokat, és csak az járt a fejemben, hogy el kellett volna fogadnom Jungmin ajánlatát. Tuti, hogy van köze a támadáshoz… mert ugyan miért gyilkolna meg valaki egy idős nénit egy húsvér bábúval? Most az egyszer köszönetet mondhatsz Kibumnak, amiért ennyire a sarkadban lohol. – dehogy mondok!