Miért pont én 10. rész

        Kissé meglepődtem amikor a 100 méteres futásnál az én nevemet is felsorolták a résztvevők között, tudtommal én nem jelentkeztem erre a versenyszámra. Aztán arra gondoltam, lehet hogy kevesen jelentkeztek, aztán csak úgy random beválogattak még pár emberkét, mert a mellettem álló csaj is nagyban magyarázott valamit a bíráknak. Én csak annyit kérdeztem, hogy Echo vagy U-Kiss, erre az volt a válasz, hogy egyéni. Így már érthető volt az első sejtésem, hogy nem volt meg a megfelelő számú versenyző, hogy elindítsák a futamot. Végül is nem nagy szám, csak 100 métert kell futnom, és még csak meg sem fogom erőltetni magam, az sem érdekel, ha utolsónak esek át a célszalagon. Kicsit bemelegítettem előtte, nyújtottam, majd a helyemre sétálgattam. Kaptunk egy gyors talpalót, hogy csak a saját sávunkban futhatunk, nehogy akadályozzuk egymást, mert az kizárással járna, és stb. Elhangzott a verseny kezdetét jelző dudaszó, és nekilódultunk. Kényelmes tempóban futottam, de még így sem maradtam le az élmezőnytől. Öten futottunk az első körben, és az ideges csajt éppen mellém osztották be. Én futottam a legszélső sávban, teljes nyugalomban és biztonságban, egészen addig, míg elém nem kacsázott a nagy loboncával, és sikeresen nekem nem jött. Akkorát bukfenceztem, hogy a földdel való ütközéstől egy pillanatra el is vesztettem az eszméletem. Végül a seggemre huppanva álltam meg a gurulásban. Hirtelen azt sem tudtam hogy kerültem a földre, a csajszi pedig fölém hajolva hajtogatta mennyire sajnálja ami történt.

-         Nami jól vagy? – Xander ért oda elsőnek.

-         Aha, de azt hiszem kifordult a bokám. – állapítottam meg, amikor fájdalmasan felszisszentem, ahogy megpróbáltam mozgatni.

-         Veled mindig történik valami… - Kibum hajolt le, hogy segítsen felállni, ami nem ment volna egyedül.

A semmiből három ápoló bukkant fel egy hordággyal a hónuk alatt. Kikaptak Kibum karjaiból, és már fel is fektettek a hordágyra, majd szó nélkül kiszaladtak velem a sportcsarnokból az öltözők felé. Semmi gyanúsat nem tapasztaltam egészen addig, míg egy injekciós tű nem állt ki a karomból, és szépen el nem kábultam.

            Sötét és nyirkos helyen feküdtem, talán pincében, és nem tudtam eldönteni, hogy nyitva vagy csukva van a szemem. Nem mozdultak a tagjaim, sejtelmem sem volt mióta feküdhettem ott ebben az állapotban. Üresnek éreztem magam, mintha a testem már meghalt volna és csak a fejem kattog még. Aztán mégis csak belehasított a karom hajlatába a fájdalom. Egy tű hatolt a vénámba, és éreztem ahogy csapolni kezdik a véremet. Résnyire sikerült kinyitnom a szemem, csak ennyire voltam képes.

-         Aludj vissza! – suttogta egy hang, és erejének nehezemre esett ellenállni, mégis megküzdöttem vele.

Még tágabbra nyitottam a szemem és halkan felnyögtem, amikor a másik vénámba is bevezettek egy katétert, de megmozdulni még most sem sikerült. Túlságosan erős volt bennem az életösztön, hogy hagyjam magam itt meghalni. Becsuktam a szemem, és felhagytam a légzéssel, hogy tartalékoljam a maradék erőmet, mely minden egyes vércseppel kevesebb és kevesebb maradt.  Különös érzés volt, ahogy átadtam magam a másik énem irányítása alá, és ahogy ott feküdtem a hideg kövön, csövekkel a kezemben, a kétségbeesést felváltotta a dühöngés. Ahogy felpattant a szemhéjam, az első személy akit megpillantottam, kifacsart nyakkal, és megcsapoltan hevert a lábaim előtt. A vér ízétől megrészegülten estem neki a másik két fogva tartómnak, és rövid dulakodás után ők is ugyanúgy jártak, mint harmadik társuk. Egy valamit akartam, gyorsan kijutni innen, és hogy érjen véget ez a rémálom. Mintha vörös üveg mögül, tehetetlenül figyeltem volna az események áradatát, és elborzadtam attól amit láttam. De nem volt más választásom, ha életben akartam maradni, ölnöm kellett. Vigasztalásként szolgált az a gondolat, hogy vadászként egyébként is végeztem volna velük, de mégis most öltem először és megrémített saját kegyetlen módszerem. Megszabadultam a tűktől, és kitörtem a pince ajtaját. Valahol a távolban a nevemen szólítottak. Megtorpantam, és amikor másodjára is elhangzott, a hang felé vettem az irányt. Nem jókedvemből döntöttem úgy, hogy találkozom a nevemet suttogó vámpírral, csupa gyűlölet, undor, és bosszú hajtott előre. Aztán egy kis hang a fejemben jobb belátásra ösztönzött, és sietve elindultam az ellenkező irányba. Hallottam hogy Gongjae dühösen utánam ered, és minden természetfeletti képességemet bevetettem, hogy tartani tudjam a köztünk lévő távolságot, ami lassan, de biztosan centiről centire egyre kevesebb lett. Tudtam, hogy utol fog érni, és kénytelen leszek vele megküzdeni. A három vámpír vérével az ereimben talán még lehet is egy halvány reményem, hogy sikerül akár csak egy pillanatra is felülkerekednem, hogy legalább egérutat tudjak nyerni.

-         Még el sem köszöntél!

Megragadta a karom és a folyosó falához vágott, a téglák ropogva repkedtek szanaszéjjel. Meg sem éreztem az ütközés erejét, és szilárdan megállva a talajon néztem farkasszemet a nagyképű vámpírral.

-         Nagyon rosszul esik, hogy ily módon visszautasítod vendégszeretetemet.

-         Ha neked az vendégszeretet, hogy akaratom ellenére itt tartasz, akkor végképp nem kérek belőle.

-         Nem engedhetlek el… te most már hozzám tartozol. Ha még nem tűnt volna fel, én tettelek teljes jogú vámpírrá.

-         Az lehet hogy te haraptál meg utoljára, csakhogy Natt már kétszer is megtette, úgyhogy nem tartozom neked hűséggel.

Lefagyott a mosoly az arcáról, leolvashattam róla, mekkora ostobaságot követett el, hogy erre nem gondolt előbb.

-         Ezen könnyen segíthetünk. – mondta végül és nekem esett a falnak szorítva.

Belém akarta mélyeszteni a fogait, de ahogy a karjával a mellkasomnak, beleharaptam. Meglepve engedett a szorításon, így alkalmam volt rajta fogást találni, és olyan erősen vágtam a túloldalra, hogy áttörtük a pince falát. Szellő csapta meg az arcom, és a kijárat felé száguldottam, Gongjae szorosan a nyomomban, de már nem ért utol, az a pár csepp vére, amit az ajkamról nyaltam le, elég volt hozzá, hogy lehagyjam üldözőmet. Kitörtem a tűző napfényre, a napsugarak égették a csupasz karom, és alig bírtam nyitva tartani a szemem, de egy pillanatra sem lassítottam le. A hegyekben voltunk, a távolban ott magasodtak Szöul több tíz emeletes épületei. Hogy még nagyobb előnyre tegyek szert, levetettem magam az előttem tátongó sziklafal legtetejéről. Több méter zuhanás után, több száz méteres bukfencezés következett, amikor végül megpillantottam a főutat. Néhány kék zöld foltot leszámítva egyéb karcolás nélkül megúsztam a mutatványt. Üldözőim a nyomomban voltam, így megkockáztattam egy gyors fuvart. Egy kamion száguldott a város felé, és amint elhaladt mellettem, megkapaszkodtam az oldalában, majd a tetejére húztam magam.

            Kimerülve vetettem szét karjaim, lábaim, és a ragyogó kék égben kerestem nyugalmat. Szívem hevesen vert, a belsőm égett az idegen vértől, ahogy lassan legyőztem a mérget, és visszanyertem régi önmagam. De nem egészen sikerült visszaváltoznom, most kivételesen minden porcikámmal arra koncentráltam, hogy vámpír maradjak. Attól féltem, ha elvesznek a képességeim félholtan fogok fetrengeni a kamion tetején, és ki tudja hol fogok magamhoz térni. Sikerült felhagynom a vámpírgének elpusztításával. Már Szöulban jártunk, sasszemmel lestem a táblákat merre járhatunk, és amint megpillantottam egy metró feliratú táblát, az egyik piros lámpánál lecsusszantam a kamion tetejéről, de olyan sebességgel, hogy az átlagos emberi szemnek láthatatlan maradjak. Az aluljáró egyik oszlopának támaszkodva pihentem meg, takarva a kíváncsi szemek elől. Szerencsémre tele volt árusokkal, és találtam egy olyan helyet, ahol kabátokat is árultak. Gyorsan lekaptam egyet, és magamra vettem. A másik problémát a jegyellenőrző pont kikerülése jelentette, de itt is könnyedén átcsusszantam, és már bent is álltam az egyik szerelvényben. Nem ért véget zsebtolvajkodásom. Egy kabátzsebből kiemeltem egy telefont, és már csörgettem is Xadner számát.

-         Haló, tessék?

Hangja tele volt ingerültséggel és aggódással.

-         Szia Xander! Én vagyok!

-         Nami? – sikította.

-         Igen. Sikerült megszöknöm, már metrón vagyok, útban felétek. De attól tartok még mindig követnek. Jó lenne ha ki tudnátok elém jönni a megállóba, nem tudom meddig leszek még képes ebben az állapotban maradni.

-         Persze, ott leszünk. Nem is tudod mennyire aggódtunk miattad. Kibum észrevette, hogy valami nem stimmel az orvosokkal, de mire utánad eredtünk, már nem voltál sehol. Hogy érted, hogy ebben az állapotban? – ijedezett.

-         Később Xander. Most le kell tennem.

Visszacsúsztattam a telefont a tulajdonosa zsebébe, és a tömeggel hömpölyögve átszálltam egy másik vonalon közlekedő metróra. Most már biztos voltam, hogy követnek, bár fogalmam sincs, honnan ismertem fel a vámpírokat, de a lényeg, hogy tudtam melyikük az. Mind engem tartott szemmel, de túl nagy feltűnést okoztak volna, ha most ekkora tömegben megpróbálnak elfogni. Szó szerint kirobbantam a nyíló távműködtetésű ajtón, fel a mozgólépcsőm, egészen a felszínig. Majd futásnak eredtem. Nem vártam meg a buszt, melynek egyik megállója éppen az NH Média előtt tesz le, hanem ezt az utat futva akartam megtenni. Elvégre csak pár kilométerről van szó, ám amikor úgy nagyjából félúton járhattam, éreztem, hogy kezdenek kifogyni a tartalékaim, a vámpírvér szinte teljesen elhasználódott. Az utolsó pár száz métert saját erőmből tettem meg, és igyekeztem, hogy ne essek el a saját lábamban. A cél előtt pár méterrel aztán megtorpantam, amikor lüktető fájdalom költözött a nyakamba. Egyszerre éreztem Natt és Gongjae fogait, és rájöttem, hogy ezek ketten most az irányításomért küzdenek.

-         Elég! – dobbantottam egyet, és a fájdalom tovaillant.

Egyikőjükhöz sem akartam tartozni. Kimék szaladtak oda hozzám, és olyan jól esett Xander karjaiba vetnem magam.

-         Most már minden rendben lesz. – ölelt magához.

A két klán vámpírjai farkasszemet néztek egymással, majd Natt is csatlakozott az oldalunkon.

- A lány hozzánk tartozik! Adjátok át, ha nem akartok vérontást. – figyelmeztetett egy szöszke vámpír.

- Csak a testemen keresztül! – vicsorgott Hyungjoon.

- Ez nem akadály. – vigyorgott a szöszi, intett és körbe vettek minket.

Annyira nem zavartatták magukat, hogy mások is járkáltak az utcán, nekem meg támadt egy ötletem. Elkértem Xander telefonját, és elkezdtem felvenni a jelenetet, mintha csak színészkednénk.

-         Most kellene Kimékre támadnotok, de ti Natt, eléjük ugrotok. A dulakodásnak Gongjae érkezése vetne véget.

Ahogy kimondtam a vámpír herceg ráérősen sétálgatott az utca túloldaláról.

-         Miért ne tárgyalhatnánk meg intelligens lények módjára? – kérdezte, amikor a szöszi mellé ért. – biztos vagyok benne, hogy sikerül egyezségre jutnunk.

-         Én nem egyezkedem senkivel. – vágta vissza Kim.

-         Legalább hallgassuk meg. – tanácsolta Natt – bár nem hiszem lenne olyan feltétel, amely mindkettőnknek kedvezne.

Választás elé állítottak, vagy Gongjae-el megyek, és akkor a másik két klán békében működhet tovább, vagy az apám mellett maradok, de akkor én is halálra leszek ítélve. Megmondom az őszintét, egyik sem tetszett igazán, így felvetettem egy harmadik lehetőséget. Kibumra pillantottam, elvére már ő is megharapott párszor, és inkább választanám őt, mint a másik két hataloméhes klánfőnök bármelyikét.

-         Kimékkel maradok és inkább kihagynám a kettőtök között zajló hatalmi harcot.

Natt sejthette hogy ezt fogom válaszolni, de Gongjae dühösnek látszott.

-         Ezeket a pojácákat? – őrjöngött – amikor én királynővé tehetnélek, inkább választod ezeket a senkiket, akik még azt sem érdemlik meg, hogy vámpíroknak nevezzék magukat?

-         Válassz másik királynőt magadnak, azt hiszem bőven akadna olyasvalaki, aki szívesebben elfogadná a szerelmedet. Bocs, de nem vagy az esetem.

-         Még soha senki sem utasított vissza, ezért elpusztítalak mindőtöket, nincs kegyelem. – csikorgatta a fogát – te pedig az enyém leszel!

Felsóhajtottam, nem hittem volna hogy egy vámpírnak ilyen nehéz lehet a felfogása, de akkor nem bánom, ha harc hát legyen harc, és én az első sorban fogok küzdeni.

-         És most megkérlek, távozzatok a területemről, haladéktalanul! – emelte fel a hangját Natt – A Kim klán a védelmemet élvezi, így egy ujjal sem érhettek hozzájuk, ha csak nem akarjátok, hogy Szöul és Bankgog összes vámpírja a fejetekre vadásszon.

-         Ezzel még nincs vége! Megszerzem ezt a várost, a ti fejeteket pedig karóra tűzöm! Még találkozunk!

Ezzel intett, és szépen eloldalogtak. Nem is sejtettem, hogy Nattnek ekkora hatalma van, de úgy tűnik a rangsorban feljebb állhat Gongjae-nél, hogy az különösebb ellenállás nélkül feladta az első csatát.

            Nem akartam mást, csak egy jó nagyot szundítani, és kipihenni a fáradalmakat, na meg visszanyerni az erőm. Napokig csak feküdtem az ágyban várva, hogy újratermelődjön a vérem, na de nem akárhol feküdtem ám. Xander ragaszkodott hozzá, hogy nála lábadozzak, hát nem ellenkeztem, jobb helyre nem is mehettem volna. Olyan édi volt, ahogy körbeugrált, mint mikor a csuklóm volt bekötözve, és minden este megjutalmaztam a fáradozásaiért (azért nekem sem ártott egy kis mozgás ><). Natt minden nap meglátogatott, ugyanazokkal a kérdéseivel zaklatott, de mivel jó kedvem volt, nem tudott kihozni a sodromból. Kicsit csalódott volt, hogy nem akarom őt követni, mivel én vagyok az egyetlen örököse, bennem bízott, hogy segítek neki legalább az egyik területének az irányításában. Bizonytalan voltam ez ügyben, nem akartam magam semmilyen módon sem lekötni, főleg nem eleget tenni vámpírhercegnői teendőimnek. Kibum lepett meg egyik nap, mert pont erről szeretett volna elbeszélgetni velem.

-         Natt küldött? – gyanakodtam.

-         Nami, gondolj bele! Ha te lennél a Szöuli vámpírok hercegnője, azt tennék amit te mondasz nekik. És ez annyit tesz, hogy akár még a gyilkolással is felhagynának, ha te azt parancsolnád nekik. Persze mindig lesznek páran, akik ellenállnak, netán megpróbálnak az életedre törni, de erre vagyunk mi, hogy megvédjünk az ilyen helyzetekben.

-         Nem mond hülyeséget. – bólogatott Xander.

-         Szerintem próbáld meg, csak egy rövid próbaidőre, hogy lássuk mennyire boldogulsz a mi kultúránkban, és mennyire fogadnának el. én úgy gondolom, mivel Natthew igen magas rangú, hamar elsiklanának afelett, hogy félvér vagy.

-         Kibum, nem ettől félek… - magyaráztam – csupán nem tartom magam vezető egyéniségnek, ez nem nekem való. És még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy vámpírhercegnő legyek.

-         De nem lennél egyedül. – érvelt tovább Kibum – Natt maradna a góré, és ha úgy akarod, lenne melletted valaki, aki mindenben támogat.

-         Például én. – jelentkezett Xander – Most mi van? Jó, tudom, nem vagyok vámpír, de még az lehetek…

Megütötte a fülem kijelentése, és a fiatalabb Kim is érdekesen nézett rá, majd megcsóválta a fejét. Tehát Kibum magára gondolt… még mindig nem állt el attól a tervétől, hogy minket szétválasszon. De hogy Xanderből is vámpír legyen, nem akarhattam neki ilyen sorsot, és remélem ő sem gondolta komolyan. Vitázni kezdtek, én csendben ültem és hallgattam őket, próbálva összeszedni a gondolataimat, és helyes döntést hozni. Kibum őt is szembesítette tényállásával, amin barátja teljesen elképedt, szóhoz sem tudott jutni.

-         Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok elég jó neki? – fakadt ki.

Még sosem láttam ennyire dühösnek, de inkább csalódottnak a szerelmem. Annyira kiakadt, hogy alig bírta összeszedni a gondolatait, hogy legyen is értelme annak, amit mondani akar.

-         Szeretem. Jobban, mint eddig bárki mást. – vallotta be a fekete hajú énekes – és leghőbb vágyam, hogy viszont szeressen.

Xanderrel egyszerre esett le az állunk, bár nekem már úgymond egyszer szerelmet vallott, de most így újra hallani, ráadásul drágám jelenlétében, olyan zavarban voltam, inkább le is sütöttem a szemem, amikor észrevettem, hogy mindketten engem néznek. Éreztem ahogyan teljesen elvörösödöm, már levegőt is alig kaptam, tágasabb térre volt szükségem, és friss levegőre. Képes lettem volna őket magukra hagyni, de ahogy elmentem a két fiú mellett, egyszerre fogták meg mindkét kezem.

-         Hagyjatok! – ijedten szabadítottam ki magam és a konyhában kerestem menedéket.

Ittam egy pohár hideg vizet, és az arcomat is meglötyböltem. Szívem hevesen vert, értelmetlenül kavarogtam fejemben a gondolatok, és különös bizsergés járta át a testem. Kezdtem homályosan látni, és a lábaim sem akarták már megtartani a súlyomat. Kétségbeesetten kapaszkodtam a konyhapultba, és próbáltam nagy levegőket venni. Amikor már nem láttam csillagokat és a térdem sem remegett úgy, mint a nyárfalevél, kimentem a folyosóra. A kabátomat vettem magamra, amikor Xander meglepett arccal kérdezte, hogy hova megyek.

-         Ne haragudj, de a legjobb, ha most elmegyek. – feleltem.

Értetlenül pislogott, majd anélkül hogy bármit is mondott volna, odalépett hozzám, és olyan szenvedélyesen ölelt át, ahogy még soha.

-         Maradj, kérlek!

Ledobtam a kabátom a földre, és átkaroltam a derekát.

-         Ne haragudj! – csordult ki a könnyem.

-         Nincs miért bocsánatot kérned. – nézett a szemembe – szereted? – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.

-         De téged jobban. – annyira szégyelltem magam, amiért becsaptam azt az embert, akit a legjobban szeretek ezen a kerek világon – megértem, ha többet látni sem akarsz.

Előtört belőle az a drága nevetése, amit úgy szeretek.

-         De buta vagy! – küszködött a könnyeivel – szeretlek, imádlak, kívánlak, akarlak!

Az utolsó szó csókban végződött, és azon vettem észre magam, hogy a háló felé táncolunk összeforrt ajkakkal, majd a karjaiba kap, és már bent is voltunk a vanília illatú szobában. El akartam szakadni Xander puha és nedves ajkaitól, hogy megbizonyosodjak egyedül vagyunk, de sikertelenül próbálkoztam. Az ágyra fektetett, én pedig alulmaradtam a csókcsatában. Gyanúm egyre erősödött, és amikor behuppant mellettem a matrac, biztos voltam benne, hogy egy harmadik személy is tartózkodik a szobában. Ahogy erővel sikerült ellöknöm magamtól a nyomuló fiút, egy másik szexéhes szempárral találtam magam szemben. Ellene már kevés voltam, belepasszírozott az ágyba, lefogta a kezeim, és szenvedélyesen a számba dugta a nyelvét. Egyszerre élveztem, de másrészről kellemetlen is volt a szituáció, mivel egyfolytában Xander járt a fejemben, hogy neki most milyen érzés lehet látni, hogy egy másik fiúval csókolózok. Annyira rám tapadtak Kibum ajkai, hogy levegőt alig kaptam, nem hogy megszólalni bírtam volna. Ülőhelyzetbe tornázta magunkat, és éreztem, hogy a magasabb fiú mögém kúszik, és szorosan a hátamhoz simul, miközben végig simít a nyakamon, vállamon, oldalamon, és ahogy a derekamhoz ért, mielőtt tiltakozni tudtam volna, közös erővel lehúzták rólam a pólóm. Szégyellősen takartam el magam, és annyira meg voltam szeppenve, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Őszintén kicsit meg voltam ijedve, nem tudtam mit tegyek, és ezen az sem segített, hogy agyamat lassan elöntötte valamiféle rózsaszín köd, ami blokkolta, hogy egyetlen egy normális gondolatom is szülessen. Kibum és Xander helyet cseréltek, teljes mámorban kényeztettek, én meg azt sem tudtam volna megmondani hogy hívnak. Megszabadultak a saját felsőjüktől, és én azt hittem elájulok a látványtól, na és amikor mindketten hozzám dörgölőztek, egyenesen a mennyországban érezhettem magam. Felperzselték az érzékeimet, és mozdulataimat átvették az ösztönök. Belemarkoltam Xander hullámos hajába, letepertem, és lovagló ülésben rá másztam. Harapdáltam az ajkait, miközben éreztem, hogy Kibum éppen azzal foglalatoskodik, hogy levegye rólam a szűk farmerom. Belenyögtem a csókba, amikor a fehérneműn keresztül kényeztetni kezdte a borsószem nagyságú szervet. Teljesen elvesztettem az eszem, és mivel már belementem a játékba, már nem volt vissza út. Egy mozdulattal kigomboltam Xander nadrágját, lehúztam a cipzárt, és kissé hátra csusszanva, lerúgta magáról a ruhadarabot. Visszatelepedtem kényelmesen a csípőjére, és hozzádörgölőztem a már amúgy is tettre kész dudorhoz.

            Vagy egy óráig is eltarthatott az előjáték, de már senkin sem volt ruha. A vágytól égve néztem Xander szemébe, amikor óvatosan bevezettem férfiasságát kéjnedvtől teli nyílásomba. Könnyedén becsusszant, és én teljes testsúlyommal a csípőjéhez nyomtam a sajátomat. Az érzéstől megrészegülten ragadta meg a derekam, és lökött rajtam egyet, amitől előre estem a mellkasára. Gyorsan magához is szorított, miközben egyre gyorsabb tempóban mozgatta csípőjét. Nagyokat nyögdécseltem, amihez Xadner sóhajai vegyültek. Ez már sok volt a fekete hajú vámpíromnak, megtámaszkodott mellettünk, mellkasa a hátamat súrolta. Egyik ujjával gyengéden simogatni kezdte szűz lyukamat, majd óvatosan bele is vezette leghosszabb ujját. Nem tudtam mibe kapaszkodjak, így szegény Xander vállaiba mélyesztettem a körmeim. Kibum ki-be mozgatta az ujját, hogy valamennyire kitágítson, azzal játszadozva közben, hogy megtalálja az érzékeny pontokat, ami sikerült is neki minden egyes alkalommal. Amikor úgy érezte most már megpróbálhat valami vastagabbat is becsempészni a másik nyílásomba, másik kezével is megtámaszkodva eddig nyomult előre a csípőjével, míg meg nem éreztem merev péniszének hegyét. Nedves volt és forró, és ahogy lassan belém csúsztatta, körülöttem megszűnt a külvilág, csak ez a két fiú és én léteztünk, nem is egy kicsi szűk szoba paplanjai között szeretkeztünk, hanem fent, magasan a felhők között. Már az első lökésnél elélveztem, de egyikőjük sem állt meg egészen addig, míg már mozdulni sem bírtunk, és a lehető legtöbb pózban ki nem próbáltuk.

            Aznap éjszaka valami megváltozott bennem. Már nem az a szégyellős, szerény kislány voltam többé, akit minden éjszaka rémálmok gyötörték, és attól rettegett mikor jönnek el érte, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint a szülei. Aznap éjszaka megismertem valódi önmagam, ahogy Kibum fogalmazta lefekvés előtt egy tüzes, szexrabszolga tartó boszorka, aki elvarázsolta mindkettejüket, és most nekik minden éjszaka a kedvemben kell járniuk, ha nem akarják, hogy békává változtassam őket. Ezen jót nevettem, de nem tagadom, hogy gondolatban sokszor elképzeltem már ezt a szenvedélyes éjszakát. Így nem csoda, hogy reggel kinyitva a szemem, az első dolgom az volt, hogy leellenőriztem valóban ott fekszenek-e mellettem a hőseim, és nem csupán álmodtam az egészet.

-         Nem álom volt. – suttogtam, és betakargattam a szunyókáló szexgépeket.