-
Szép jó reggelt! –
köszönt és egy adag sampont nyomott a feje búbjára – nem fáj semmid? Nem
voltunk túl durvák az este?
-
Nem. – motyogtam
zavartan.
Szexuálisan végigmérte csurom vizes testemet fekete
fürtjei mögül, megnyalta alsó ajkait, majd figyelmeztetés nélkül a hideg
csempének lökött. Nem hiszem el, nem volt neki elég a tegnap esti hancúr? Nem
biztos, hogy bírtam volna most még egy menetet, de mielőtt bármit is mondhattam
volna, megcsókolt, majd lassan ajkaival apró csókokat hintett az állam vonalán,
egészen a fülcimpámig, onnan lefelé a kulcscsontomig. A forró víz alatt
álltunk, engem mégis kirázott a hideg.
-
Kibum…
Ujját rányomta ajkaimra, végighúzta rajtuk, meg sem
állt a derekamig, a csípőm következett, utána a combom, amikor hirtelen belém
harapott. De ugyanebben a pillanatban ujjai a lábam közé siklottak, így meg sem
éreztem a fájdalmat, a gyönyör elvette a figyelmem. Vérem pirosra festette a
fürdőtálca vizét, és a vér illatától megrészegülve húztam még közelebb
magamhoz. Akartam őt most rögtön, és valami olyasmit tettem, amit eddig még
soha. Teljesen megfeledkezve magamról a vállába mélyesztettem szemfogaim. Nem
húzódott el, szenvedélyesen magához ölelt, és nem hagyta abba a lenti
kényeztetést sem. Soha nem éreztem még ilyet, ahogy a vére szétáramlott a
testemben, mintha minden porcikámban orgazmus futott volna végig, testi vágytól
égve ragadtam meg férfiasságát, lábaimat dereka köré fontam, és keményen
ráereszkedtem. Hevesen szeretkezni kezdtünk, miközben egymás vérét ízleltük,
melytől előtört ösztöni énünk. Belemartam Kibum hátába, ő meg annyira neki
nyomott a csempének, hogy az potyogni kezdett a falról. A zuhanyfüggönyt is
leszaggattuk, és mire kiélveztük magunkat, romokban hevert a fürdőszoba. Kibum
mellkasán pihentem, amikor kezdett kitisztulni a fejem és rájöttem mit is
csináltam pár perccel ezelőtt.
-
Úristen Kibum! –
kapkodtam levegő után – én megharaptalak…
-
Igen. – felelte
nyugodtan.
-
És ittam a
véredet…
-
Igen. – bólintott.
-
És te is az enyémet…
-
Ühüm és egy
hatalmasat szeretkeztünk. – húzott magához és megcsókolt.
-
Nem érted!
Elfelejtetted, hogy a vérem…
-
Hazugság! –
mosolygott.
-
Nem tudhatod! –
mérgelődtem – mi van, ha már el is kezdődött és hamarosan elveszted minden
vámpír képességedet.
-
Dehogy vesztem,
erősebb vagyok, mint valaha!
Rémülten meredtem rá, de ő csak mosolygott, és
gyengéden végigsimított a hátamon.
-
Elárulok valamit.
– suttogta – kipróbáltuk a dolgot, de nem történt semmi.
-
Tessék? És mégis
kin?
-
Vállaltam a
kísérleti nyuszi szerepét, de mint láthatod most vagyok a legjobb formámban.
Ezt az egészet csak nevelőapád találta ki, hogy távol tartson téged a vérszívóktól.
-
De pont az
ellenkezőjét érte el vele… - motyogtam.
-
De gondolj bele, lehet
akkor most nem ismernénk egymást.
Ebbe bele se mertem gondolni, és félve bújtam
betonkemény, mégis gyengéd és védelmező karjaiba.
Igaza
volt. De így kénytelen voltam másik terv után nézni, hogy már tudtam csak én
egyedül vagyok képes legyőzni önmagam sötét énjét, és másoknál ez egyáltalán
nem működik, mint azt eddig reméltem. Így hát nincs más hátra, hagyományos
módon kell végezni Gongjae-el, de arra nem árt jobban felkészülni. Sajnálatos
módon ehhez viszont vámpírként kellett viselkednem, Kibum nagy örömére és két legjobb
barátom unszolására. Kiakadtam, amikor Baek megkérdezte nem szeretném-e
megharapni, de persze Chanyeollal egyetemben, mivel mindketten kíváncsiak
milyen érzés lehet. Hogy kiverjem a fejéből finoman megböktem a kézfejét, mire
sértődötten faképnél hagyott, de sajnos nem sikerült eltérítenem. Egy óvatlan
pillanatban egyik közös ebédünk alkalmával megvágta magát a késsel, látni
akarta hogyan reagálok a vére illatára. Alexander ijedten kapta el a
tekintetem, de amint visszamosolyogtam rá, megnyugodott.
-
Tessék, itt egy
szalvéta. – nyújtotta át Baekhyunnak, aki mintha meg sem hallotta volna, tovább
nézte hipnotizálva vérző ujját.
Chanyeol nyelt egy hangosat, és izzadságcseppek
gyöngyöztek a halántékán.
-
Ki szomjas? –
kérdezte hangosan Kibum, mire én felálltam és behoztam a konyhából egy kancsó
narancslevet – Nami, nem kellene hagynod, hogy a barátod vámpírok jelenlétében
vagdossa magát – folytatta amikor visszaértem – nagy, nagy felelőtlenség. Ha
akarod úgy ráijesztek, hogy végleg meggondolja magát.
Majdnem igent mondtam, de mégsem akartam halálra
rémíteni Békit.
-
Baekhyun, legyen
egy csöpp eszed! – lökte oldalba szöszi barátja.
-
Hallgatnod kellene
Daehyunra! – emeltem rá a tekintetem – meg akarod tapasztalni, hogy milyen
érzés? Rendben van!
Egy ugrással átvetettem magam az asztalon, és székestől
felborítottam a megrémült fiút.
-
Nami! – sikoltott
fel Xander, de Kibum visszaültette a helyére.
-
Nem lesz semmi
baj, tud magán uralkodni.
Szavai a reszkető Daehyunt és az ájulás szélén táncoló
Chanyeolt is megnyugtatták. Én nyugodt voltam. Keményen belepasszíroztam a
padlóba és sebesen átfuttattam az agyamon, mi lenne ha… ujja már a számban
volt, édes, olyan gumicukor ízű és meleg. Megbabonáztam tekintetemmel, és
tisztán leolvashattam az arcáról, hogy addig nem hagy fel a kísérletezéssel,
míg végül el nem éri amit akar. Inkább essünk túl rajta most, mint hogy egy
másik vámpír tegye meg előttem. Nem akartam túl nagy fájdalmat okozni neki, de
így is felszisszent amikor nem túl mélyen belemélyesztettem fogaimat, épp hogy
egy kortyot, még annyit sem kóstoltam belőle, és ahogy végignyaltam a harapás
helyét, az nyomtalanul eltűnt. Kis időbe tellett, míg Béki összeszedte magát és
rám nézett.
-
Na, milyen volt? –
kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.
-
Hát nem valami
kellemes… - sütötte le pilláit.
-
Miért, mire
számítottál? – felsegítettem a szégyenkezőt, és hogy oldjam a feszültséget,
barátságosan átöleltem – Remélem, soha többet nem kell ezt tennem.
-
Ne haragudj! –
pityergett.
-
Nem haragszom… -
Csánira néztem Baek válla fölött – most te jössz!
-
Nem köszönöm, én
most inkább kihagynám.
-
Helyes!
Hogy mik nem történnek már velem, jól belekeveredtem
ebbe a vámpírosdiba, és magamat is meglepve arra jöttem rá, hogy élvezem, és különben
is olyan jól vettem az eddig elém gördülő akadályokat. Viszont féltem mit
hozhat még a jövő, nem akartam háborút, de a szeretteimért bármikor felvenném a
harcot. Felkerestem Nattet, hogy közöljem vele elvállalom a nekem szánt
szerepet, ha cserébe gondoskodik róla, hogy senkinek nem esik baja. Pillanatok
alatt híre ment, hogy Natt örököse megérkezett az éjszaka gyermekei közé, hogy
egyensúlyt teremtsen élők és holtak között. Ezt a szöveget Hyunjoong találta
ki, mintha csak egy drámába csöppentünk volna, csak éppen egy valóságos drámába.
Bár engem inkább emlékeztetett valami vérfagyasztó, vámpíros horrorra, aminek
sehogy sem lehet vidám befejezése, számomra egyértelműen keserű véget
jelentett. Aggodalmaimat megtartottam magamnak, és igyekeztem megfelelni a
vámpírvilág irántam nyújtott elvárásainak, ami nehéznek bizonyult pontosan úgy,
ahogy azt elképzeltem, és ami miatt ódzkodtam belefolyni a világukba. Erről
írtam is egy dalt, a két idősebb Kim pedig megzenésítette nekem. Ezzel a dallal
szerettem volna üdvözölni a legújabb családtagjaimat, és egyben üzenni
Gongjaenek, hogy soha nem leszek az övé, még akkor sem, ha ez lenne a végzetem.
Úgy gondoltam a sorsomat én irányítom, bár az elmúlt hetek, hónapok eseményei,
ennek az ellenkezőjét bizonygatták, de mégis csak én hoztam meg végső döntéseimet.
Ideges
voltam, Natt magánrepülője sebesen szelte az eget, és én csak arra tudtam
gondolni, hogy vajon a klán tagjai hogyan fognak reagálni érkezésemre. Natt
meggyőzött, hogy mindenféleképpen találkoznom kell, legalább a klán magasabb
rangú vezetőivel, ez olyan szükséges etikett, ha nemet mondanék a találkozóra,
örökre megharagudnának rám. Nem akartam még több dühös és bosszúálló vámpírt a
nyakamba varrni, így eleget tettem a vezetők kérésének. De nem mentem egyedül,
Kibum és Xander állandó kísérőim lettek, egy percre sem hagytak magamra és én
ezt cseppet sem bántam.
-
Olyan arcot vágsz,
mint aki citromba harapott. – állapította meg a fiatal vámpír.
-
Rosszul vagy? –
aggodalmaskodott Xander.
-
Ki kell mennem. –
kaptam a szám elé és kirohantam a mosdóba.
Könnyítettem magamon, felfrissítettem az arcom, majd
farkasszemet néztem saját tükörképemmel. Nem ismertem magamra, valahogyan
megváltoztam, de nem csak külsőre. Szemeim beestek, hatalmas karikák
éktelenkedtek alattuk, arcom is kissé megnyúlt és sokat fogytam, nem igazán
volt mostanában étvágyam. Az alkatom is sokkal nyúlánkabb lett, pár centivel magasabb
lettem, a szemem színe pedig egyfolytában váltakozott a hangulatomtól függően. És
csak tovább fokozódott a gyomorgörcs, amikor leszálltunk a repülőgépről. Xander
állt elő egy ötlettel, amivel talán sikerülhet elűzni a repdeső pillangókat a
hasamból.
-
Ahhoz mit
szólnátok, ha Nami egy dallal mutatkozna be? – vetette fel - mondjuk a mostani
vámpírokról szóló daloddal?
Átgondoltam, nekem tetszett az ötlet, és tudom is
honnan pattant ki a fejéből.
-
Zseni vagy! –
lábujjhegyre állva nyomtam egy csókot az arcára – Szabad? – kérdeztem Nattet.
-
Imádni fognak,
bízz bennem! – kacsintott.
Annyira nem voltam biztos benne, de azért kissé
oldódottan léptem be a Thewphaingam klán otthonába és még mindig nem sikerült
hibátlanul kiejtenem valódi családnevemet, de nekem amúgy is az Arashi volt a
szimpatikusabb. Elkapott a lámpaláz, amikor a tágas, oszlopokkal és portrékkal
teli folyosón haladtunk végig, akár egy elvarázsolt kastély, még a lélektelen
fénylő páncélok is a helyükön porosodtak. Natt szerethette a régiségeket, az
antik dolgokat, tele volt velük az épület, a fényforrást is olvadozó
viaszgyertyák és olajfáklyák biztosították. Elfelejtettem lélegezni amikor
beléptünk a fényűző és egyben kísérteties, több mint hat méter magas mennyezetű
főcsarnokba. Hát az biztos, hogy még nem láttam ennyi vámpírt egy helyen,
ráadásul elegánsan öltözve, pedig amire most készülök nem éppen ilyen
alkalmakra való. Éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, miközben a helyünkre
sétáltunk. A Kim testvérek szorosan Xander mellett haladtak, elvégre az ő vére
csábító lehet a jelenlévők számára, de csak ha egy újjal is hozzá merészelnek
érni, megtapasztalják, hogy velem nem érdemes kikezdeni. Natt röviden
bemutatott mind a négyünket, majd Hyungjoon is mondott magáról pár rövidke
mondatot, azután én következtem. Azt hiszem abban a néhány pillanatban minden
önbizalmam cserbenhagyott. Belsőmben a másik énem dühösen dörömbölt elmén
lakatokkal körbezárt kamrájának mélyén, neki biztosan nem esne nehezére ennyi
vámpírnak beszédet mondania. Még csak nem is készültem semmivel, hangom
rekedten és erőtlenül haldoklott a hatalmas teremben, de biztos voltam benne,
ha suttognék, akkor is meghallanák a helység másik végében ácsorgók is.
-
Ki ez a cica baba?
– tette fel a nagy kérdést valaki a hátsó sorokba.
-
Őrjítő az illata!
– hallatszott egy másik sarokból.
Zúgolódás támadt a magukat előkelőknek tituláló
társaság tagjai között, és ahogy egyre többen nevettek fel, és gúnyos és
illetlen megjegyzések, hozzászólások is a fülembe jutottak, kijöttem a
sodromból. Engedtem, hogy felszínre törjön magabiztosabb és erőszakosabb énem,
és csak úgy szaladtak kifele a számon a szánalmamat és dühömet idéző szavak.
Egyből hulla csend és dög szag, egyedül Xander szívdobogása maradt az utolsó életre
utaló jelzés. Furcsa mód, ez adott erőt, hogy tisztázzam a nevem, és a betöltött
rangom. Ezt foglaltam össze abban a pár perces dalocskában, hogy éppen
kirekesztettségemből fakadóan nyerek erőt, hogy tovább folytassam a harcot, hogy
a keserűség a legjobb barátom, és hogy az érző szív vezet utamon.
Nagy
hatással lehettem Natt vámpírjaira, rövidke előadásom után olyan áhított
arccal, csodálattal, de legfőképpen kíváncsi szemekkel lesték minden
mozdulatom, hogy a végén olyan zavarban voltam már, hogy érzéketlen vámpír
létemre is belepirultam. Hál istennek nem kellett túl sokat ott időznünk, és
még aznap visszarepültünk Szöulba, de nem egyedül. Időközben három magasabb
rangú vámpír csatlakozott hozzánk. Igyekeztem kerülni a társalgást, de ezek
mindenhol ott voltak. Gyorsan beültem Xadner és Kibum közé, és fülembe tettem a
fejhallgatóm és be is aludtam. Gongjae-t üldöztem egy kihalt, sötét és ködös
erdőben. Aztán fordult a kocka, üldözőből üldözötté váltam. Utolért, és a
földre tepert.
-
Nem menekülhetsz
előlem örökké, előbb vagy utóbb úgyis az enyém leszel! – duruzsolta és belém
harapott.
Felriadtam, Xander ijedten meredt rám, Kibum közelebb
húzódott, testének érintése megfékezte a rám törő remegést.
-
Rosszat álmodtál?
– kérdezte suttogva Xander.
-
Nem álom volt. –
dörzsöltem meg a nyakam.
Aggasztó, immár három vámpír is megjelölt, ki tudja
milyen következményei lesznek, és tudtam választanom kell majd közülük, bár nem
fogok túl sokat gondolkodni rajta. Hyungjoon odasúgott valamit Natthewnak, és
mindketten aggodalmas arccal méregettek. Amint leszálltam a repülőről, azonnal
felhívtam Baekhyunt és Daehyunt, de egyikőjük sem vette fel a telefont.
Szörnyűségek futottak át az agyamon, és megkértem, vagyis inkább ráparancsoltam
apámra, hogy járjon utána, mi lehet velük. Én jó magam az SM felé vettem az
irányt, hátha csak próbálnak, és nincs nála a telefonja. Kibum felajánlotta,
hogy ő meg akkor a TS-hez tesz egy rövidke látogatást, hogy megbizonyosodjunk
aggodalomra semmi ok. Xander velem tartott, és örültem is hogy nem egyedül
kellett megtudnom a sokkoló hírt. A rémálmom most kezdett testet ölteni, kis
híján elájultam amikor Chanyeol falfehéren és vörösre sírt szemekkel, elcsukló
hangon elmesélte mi történt miután mi felszálltunk a gépre.
-
Az a szemét
megvárta, míg elhagyjuk az országot… - dühöngött Hyungjoon – mégis hol voltak
az embereid, akikre rá lett bízva, hogy vigyázzanak a srácokra? – támadt neki
Nattnek.
-
Mind halottak. –
felelte rezzenéstelen arccal a vámpírherceg – sajnálom Nami, kiszabadítjuk
őket.
-
Őket? – egy újabb
sokk.
-
Daehyunt sem
találjuk sehol.
Ez más túl sok volt egyszerre, teljesen kiborultam,
főleg, hogy képtelen voltam szabadulni az álombeli jelenettől, bár azelőtt Natt
küldte rám, mostanában minden éjszaka megismétlődött, ahogyan Gongjae
kegyetlenül elbánik a két fiúval. És tessék, már a markában is tudhatja,
innentől cérnaszálon függ az életük, azt kell tennem, amit mond, de akkor is mi
a biztosíték, hogy nem fogja bántani őket?
Nem
sokkal érkezésünk után meg is jött az első követelés, amiben az állt, hogy a
Thewphaingam klán haladéktalanul hagyja el a főváros területét, különben ma
éjfélig postán kapjuk meg valamelyik énekes testrészét, és minden egyes nap
levágnak belőlük egy darabot, amíg ki nem vonulnak.
-
Nem vagyok
hajlandó átadni nekik a várost. – jelentette ki Natthew.
-
Akkor megölik
őket. – emlékeztette Hyungjoon.
Már órák óta vitáztak, közeledett az éjfél, és ahogy
egyre nagyobb pánikba estem annál nehezebb volt bármit is hozzáfűznöm a vitához,
vagy éppenséggel megmozdulnom a székről. Elmerültem gondolataimban, és valami
mentőterv után kapaszkodtam, de mindhiába, azon kívül, hogy én azt támogattam
volna, hogy adjuk át a várost a Park klánnak, mást ugyanis nem sikerült
kiötlenem. Észrevétlenül akartam kiosonni a lakásból, de persze Kibumnak épp
akkor kellett belépnie az ajtón, amikor én akartam kilépni azon.
-
Készülsz valahová?
– vonta fel a szemöldökét.
-
Másokkal
ellentétben, én nem csak járatom a számat, hanem cselekszem is! – vágtam hozzá.
-
És mégis mihez
akarsz kezdeni? – tolt vissza a küszöbön.
-
Ráveszem
Gongjae-t, hogy engedje el őket…
-
És mégis hogyan? –
kérdezte Hyungjoon.
-
Az már nem
tartozik rátok…
-
Tudom mire
készülsz, de ezt nem engedhetem. – lépett fel Natt.
-
Ebben legalább
egyetértünk. – morogta Kim.
-
Ez az én életem,
és már döntöttem.
-
Gondold át újra!
Kinek lenne ez jó, ha most átsétálsz az ő oldalára? Így is, úgy is addig
ügyeskedik majd, míg meg nem kaparintja magának ezt a várost, és nem fog
megállni. Téged felhasználva…
-
Akkor mi tévők
legyünk? – vágtam közbe.
Mielőtt bármiféle választ is kaphattam volna
megcsörrent a telefon. Natt volt a gyorsabb, és már a füléhez is emelte a
kagylót. Fagyos arccal hallgatta végig a másik klán hercegének monológját, majd
átadta nekem a telefont, ahogy azt a vámpír kérte. Közölte velem, hogy még
mindig áll az ajánlata, hogyha csatlakozom hozzá, akkor békén hagyja az itteni
vámpírokat, és a barátaimnak se görbül egy hajuk szála sem.
-
Rendben van. Hol
találkozzunk?
Natt kikapta a kezemből a telefont, én meg anélkül,
hogy tudatosult volna bennem mit is teszek, felkaptam az íróasztalról az ollót
és belevágtam a mellkasába, majd sietve, Kibumot félre lökve kiviharoztam az
ajtón. De nem jutottam túl messzire.
-
Veled megyek! –
karolt belém Kibum – csak hogy tudd, én a te oldaladon állok!
-
Meg fognak ölni.
-
Nem hiszem.
Valamit forgathatott a fejében, mert a már jól ismert
elégedett féloldalas mosoly játszott az arcán, és bíztatóan rám kacsintott.
Még
nem is sejtettem hová megyünk, csupán követtem a megérzésem, valamint Gongjae
hívását. Most hogy meg lettem jelölve általa is, még jobban beleláthattam a
fejébe, és amiket találtam kissé megriasztottak. Viszont azt nem sikerült
kiolvasnom, hogy betartja-e az ígéretét, és hogy mi lehet valódi célja.
Kiértünk a városból, és az egyik bekötőút melletti fákkal borított füves
placcra sétáltunk le. Meglepett, hogy Natt és Hyungjoon sem küldetett értünk,
vagy ennyire használható és megbízható lenne Kibum terve, hogy semmilyen
segítségre nincsen szüksége? Azért nekem igazán elárulhatta volna mire készül,
utálom a meglepetéseket, különösképpen a kellemetleneket.
-
Miért is jöttünk
ide? – szólalt meg hosszú hallgatás után.
-
Mert ide kellett
jönnünk. – vontam vállat.
Kibum beleszimatolta a levegőbe, éles szemével
körbepásztázta az éjszakai sötét erdőt és annak környékét.
-
Itt nincs semmi. –
állapította meg kelletlenül.
-
De én érzem…
Egy ág reccsent meg a hátunk mögött. Egy emberként
fordultunk meg, és megfagyott a vérem attól amit láttam. Daehyun botorkált
botladozva egyenesen felénk. Láthatólag semmilyen sérülés nem volt rajta.
Bármennyire is szerettem volna odarohanni hozzá, csapdát sejtve Kibum mellett
maradtam.
-
Nami segíts!
Már csak pár méterre volt tőlünk, segélykérően Kibumra
néztem, de ő meg sem moccant, mint egy márványszobor úgy állt ott. Valami nem
stimmelt… már ismertem Daehyun illatát, a ruhájából éreztem is, viszont volt
ott valaki más illata is. Egy karnyújtásnyira ért be minket, és akkor beugrott,
de mielőtt figyelmeztethettem volna Kibumot, az ál Daehyun nekiugrott.
Pillanatok alatt átváltozott valami kék szőrös, farkasszerű lénnyé.
-
Alakváltó! –
kiabálta Kibum és félrelökött a fenevad útjából.
A bestia hosszú karmaival mély sebet ejtett Kibum
mellkasán, de a következő pillanatban már holtan esett össze.
- Így már világos, hogy hogyan jutottak át az őrségen.
- Úristen Kibum! Ez súlyosnak tűnik.
Akartam mondani neki, hogy igyon a véremből, hogy
begyógyuljon a sebe, amikor valami iszonyatos erő elszakított tőle.
-
Szabaduljatok meg
tőle! – felismertem Gongjae hangját – bánhatod, hogy nem egyedül jöttél…
-
Várj! – nyitottam
ki a szemem.
Vagy egy tucatnyian gyűltek össze a kis tisztáson,
Kibumot három vámpír is igyekezett féken tartani. Itt volt Daehyun és Baekhyun
is, megkönnyebbülten láttam, hogy jól vannak, sehol egy karcolás, vagy kék-zöld
folt. Egyedül Baeknek volt kiszakadva a pólója. Nem tudom mi történhetett
pontosan, minden olyan gyorsan zajlott. Engem Gongjae fogott magához.
-
Eljöttem, ahogy
kérted. Őt engedd el! – próbáltam nyugodt maradni – azt mondtad nem esik
senkinek sem bántódása. És itt vagyok! Tartsd be az ígéreted, vagy pokollá
teszem az életed!
Nem bíztam benne hogy hatni fognak rá a szavaim, de
intett és a három vámpír elengedte a küszködő Kibumot.
-
És most a
többieket is!
-
Nami, ne tedd! –
kiabált Daehyun – ez csapda!
-
Tudom, mit
csinálok… - suttogtam, az ijedt szőke fogadott kisöcsém nem is hallhatta.
-
És milyen jól
csinálod. – mosolygott Gongjae.
-
Engedd el őket! –
néztem a szemébe.
-
Ahogy óhajtod,
cicám!
Megvártam, amíg mindketten épségben odarohannak
Kibumhoz, csak azután fordultam vissza a vámpírhoz. Kérdőn felvontam a
szemöldököm, hogy mi lesz most a következő lépés. Aztán megvilágosodott mire
vártunk eddig. Ez a szemét Natt és Hyungjoon szeme láttára akarta belém
mélyeszteni szemfogait, csakhogy lássa milyen képet vágnak majd hozzá és
diadalittasan a képükbe röhöghessen. Hallottam ahogy Kibum megkérdezi a fiúktól
jól vannak-e, majd pedig lefogja bátyját, még mielőtt az meggondolatlan dolgot
tenne. De Xandert miért kellett magukkal hozniuk? Elfordultam, nem akartam a
szemébe nézni, mert ha megteszem, eszemet veszve rohanok a karjaiba, és nem
akartam kirobbantani egy vérfürdőt. Most az lesz a legokosabb, ha szépen
kizárok magamból minden érzelmet, behunyom a szemem, és várom az
elkerülhetetlent.
-
Készen állsz? –
kérdezte Gongjae.
Most komolyan erre mit feleljek? Csak hátradöntöttem a
fejem, éreztem ahogy a meleg végigcsurog a hátamon, ahogy lassan elhagy az
élet, helyet adva egy sokkal hatalmasabb erőnek. A lakatokkal lezárt kabin
ajtaja olyan erővel robbant ki, hogy attól féltem én magam is ezerfelé hasadok.
Régi énem egy utolsó erőtlen kísérletet tett hogy eltolja a halált, de a
következő pillanatban mindent elborított a sötétség, még egy szívdobbanás,
aztán vége volt. Nem fájt már semmi, csupán enyhe bizsergés futott végig minden
porcikámon, vagyis nem egészen mindenhol. Maradt egy halvány tűhegynyi fénypont,
mely túlélte a legmélyebb sötétség támadását is. Még azt is meg tudtam volna
mondani, hol van ez a pont, pontosan a bal szemem mögött, de tényleg csak egy
aprócska pont. Az volt az első gondolatom, hogy nem sikerült a teljes
átalakulás, így maradt némi reményem, hogy talán sikerült megtartani valamit
régi személyiségemből, abból, aki eddig voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése