Miért pont én 9. rész

              Ideges voltam, felhívtam Xandert, ő vajon mit tud erről az akcióról. Őt nem engedték velünk jönni, mondva, hogy neki semmilyen emberfeletti képessége nem védi meg az esetleges veszélyhelyzet bekövetkeztekor. És engem mi véd meg?

-         Itt is volnánk.

Kibum befordult egy kétemeletes ház kapualjába, leállította a motort, majd hunyorogva kémlelte, van-e valami mozgás odabent. Egyetlen egy lámpa sem égett, azt hihette az ember, hogy vagy nincsenek itthon a lakók, vagy már nyugovóra tértek.

-         Maradj a kocsiban. – szólt rám Kibum.

-         Most komolyan ketten akartok bemenni oda? – méltatlankodtam – És mi van ha túlerőben vannak? És nektek támadnak?

-         Ha fél órán belül nem jövünk ki, hívd a bátyám.

-         Vagy apucit… - tette hozzá Hyunjoong – ne mozdulj innen, bármi történik is odabent!

Annyira abszurd volt ez az egész, és olyan hirtelen csöppent bele az események közepébe, hogy időm se volt összeszednem a gondolataimat, mihez is kezdjek, ha mondjuk eszükbe jut friss levegőt szívni, és engem itt találnak. Nem lenne tőlük okos húzás, ha túszul ejtenének, elvégre én vagyok a klánvezér lánya, általam bármit követelhetnek a betolakodók, vagy egyszerűen meg is ölhetnek? Rátapadtam a telefonom képernyőjére, és magamban számoltak a másodperceket. Nem tartott sokáig és elvesztem a számok halmazában. Nyugtalanul fészkelődtem, ide-oda kaptam a tekintetem, hegyeztem a fülem, de semmit nem láttam, semmit nem hallottam. Túl hamar letelt az a fél óra, de a fiúknak nyoma sem volt. Mivel nem akartam Hyunggal beszélni, dobtam neki egy SMS-t, hogy nem éppen úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan azt eltervezték. Kutatni kezdtem a kesztyűtartóban, hátha találok valami vámpírölő alkalmatosságot, aztán eszembe jutott, hogy elrejtettem néhány karót a táskámban. Kiszálltam a kocsiból, és a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal megközelítettem a bejárati ajtót. Azon mégsem sétálhatok csak úgy be, de észrevettem, hogy az emeleten nyitva felejtettek egy ablakot. Erősen koncentráltam, majd elrugaszkodtam a földtől. Egy pillanatra elvesztettem a fonala, hogyan is kerültem fel az ablakpárkány szélére és felötlött bennem, hogy vajon mi mindenre vagyok még képes, amiket még ki sem próbáltam. Mivel már megtanultam hogyan láthatok sötétben, nem okozott problémát kitalálni a szobából. A folyosón is hasonló sötétség uralkodott, mint a ház bármely pontján. Elhessegettem a rémképeket, amik megzavarva nyugalmam felvillantak előttem. „Nincs semmi bajuk, tudnak magukra vigyázni!” – győzködtem magam – „És én tudok magamra vigyázni?”

            Füleltem, és egyre erősödő beszédhangok irányába tartottam. A lépcső tetején aztán megtorpantam.

-         A lány nincs a kocsiban.

-         Keressétek meg, és hozzátok elém! Ti pedig szépen elmondjátok kinek dolgoztok!

Áldottam az eszem, hogy nem maradtam odakint. Kibumot kínozták meg elsőnek, mivel ő volt a fiatalabb, arra utaztak, hogy a szenvedését látva, a társa bevallja amit tudni szeretnének. Megcsapta az orrom Kibum vérének illata, és egyből összegyűlt a nyál a számban. Valahogy segítenem kell nekik, már csak azért is, mert nekem lett igazam. Perpillanat lövésem sem volt mihez kezdjek, előbb utóbb úgyis rám találnak, egyben voltam biztos, hogy ezt nem akartam megvárni. A hangokból ítélve olyan öten, hatan lehettek, de lehet hogy többen… megvártam, míg a csatlósok szétszélednek, és lassan elindultam lefelé a lépcsőn.

-         Majd beszéltek, ha megérzitek a lány vérének illatát. – gonoszkodott a vámpírfőnök.

-         Egy ujjal sem érsz hozzá! – vicsorgott Kibum, de szavai fájdalmas ordításba fulladtak.

Kirázott a hideg, összeszedtem minden bátorságom, és leugrottam az utolsó lépcsőfokról. A legtágasabb helységben találtam magam, a kandallóban barátságosan pattogott a tűz, a két Kim láncokkal kifeszítve, csupasz felsőtesttel térdeltek a szoba közepén. Két vámpír volt velük, a főnök, és egy, aki a kínzóeszközöket tartotta magánál. Első dolgom az volt, hogy körbeszaladtam a szoba tárgyain, melyek lehetnek majd szolgálatomra a harc során. Vámpírokkal lakom, vámpír az apám, én is félig az vagyok, nem félek tőlük!

-         Engedd el őket! – hangom határozottan és keményen visszhangzott az üres szobában.  

-         A tékozló lány megérkezett! – csapta össze a tenyerét a kissé magasra nőtt, világos bőrű, vörös hajú vámpír – éppen téged emlegettelek.

-         Nahát, éppen meghallottam.

-         Micsoda véletlen. – vigyorgott gonoszul – Had mutatkozzam be! Park Gongjae, a keleti vámpírkolónia legfiatalabb hercege. Kegyed, ha jól tudom, Nami Thewphaingam  hercegnő, Bangkok és Szöul hercegének eltitkolt lánya.

-         A vezetéknevem Arashi. – jegyeztem meg sötéten – és nem vagyok hercegnő…

-         Hát akkor hogyan szólíthatlak?

-         A nevem Arashi Nami, és vámpírvadász vagyok.

Erősen markomba szorítottam az egyetlen harci eszközömet, és vártam, hogy a másik vámpír nekem támadjon. De ő csak állt Kibum felett, akár egy kőszobor, a támadás másik irányból lepett meg. Két vámpír bukkant fel, akik eddig engem kerestek sikertelenül, most rám találtak. Fel voltam készülve erre az eshetőségre is, ahogy Kibum tanította már a lépcsőn jövet átkapcsoltam vámpír módra, így könnyedén leráztam magamról az első támadóm, de olyan hevesen, hogy azt hiszem el is törtem pár csontját. „Hogy a fenébe lehetnék erősebb egy született vámpírnál, hacsak nem ezek itt előtte emberek voltak…” – hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben keresztüldöftem a második vérszívó mellkasát a karóval. Az élettelenül rogyott a padlóra. Gongjae úgy tűnik nem akart beszállni a verekedésbe, legalább is egyenlőre. Az első férfi ismét bepróbálkozott nálam, de valljuk be, nem volt az esetem, és ő is kapott egy karót a szívébe. Túl könnyen ment!

-         Engedd el őket! – parancsoltam rá a kőszoborra.

Az persze meg sem moccant, próbaképpen megragadtam Hyunjoong láncait, és erőset rántottam rajta, hátha kiszakad a plafonból. Ekkor Gongjae mellettem termett, és vasmarkai közé fogott, akár egy satu.

-         Mondd meg Natthewnak, ha nem hajlandó átadni a várost, akkor sorban levadászok mindenkit, aki kedves számodra. – suttogta a fülembe – és ha ez sem elég ahhoz, hogy meggyőzzem, te leszel a következő… többet tudok rólad, mint gondolnád.

Szenvedélyesen beletúrta arcát a hajamba, nagyot szippantva az illatomból, amitől teljesen kirázott a jeges hideg. Elhittem minden szavát, hogy nem csak blöfföl, és bármire képes, hogy elérje amit akar. Elengedett és én szembe fordultam vele.

-         kaptok egy kis időt, de ha úgy látom szavaid süket fülekre találnak, én teszem meg az első lépést.

-         Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni a barátaimhoz… - fenyegetőztem.

-         Mindkettőnk érdeke, hogy ez ne történhessen meg. – mosolygott gonoszul.

-         Menj a pokolba!

-         Már itt sem vagyok!

És fel is szívódott a többi vámpírral együtt. Megpróbálkoztam elszakítani a láncokat, de kevésnek bizonyult az erőm. Aztán beugrott egy megoldás. Kibum elég rossz bőrben volt, sok vért veszthetett.

-         Nami, mire készülsz? – kérdezte Hyunjoong – várjuk meg a többieket…

-         Nem!

Fogtam a piszkavasat, hegyes és kampós végéve felsértettem mindkét csuklóm, majd Kibum szájához nyomtam. A friss vér illatától és ízétől magához tért, rám emelte homályos szemeit.

-         Igyál! Te is! – nyújtottam a másik kezem az ex-leadernek.

-         Nem jó ötlet. – rázta a fejét.

-         Nincs elég erőm elszakítani a láncokat, de ha isztok a véremből, akkor ti képesek lesztek kiszabadítani magatokat. És Kibumra amúgy is ráfér egy kis vérfrissítés.

Az emlegetett személy már rá is vetette magát, és mélyen belevájta fogait a csuklómba. Csillagokat láttam a fájdalomtól, és ekkor Hyunjoong is elfogadta a felkínált nasit. Szemem láttára forrtak be Kibum sebei, tért vissza belé az élet, ahogy mohón itta a vérem. Az idősebb már kiszabadult béklyóiból, és neki esett, hogy társát is kiszabadítsa.

-         Ostobaság volt visszajönnöd. – dorgált meg.

-         Nem volt az. Legalább tudjuk ki ő, és mit akar. Kibum! – nyögtem fel, mikor már éreztem, hogy kezdek gyengülni.

Lerogytam a földre, de amint a szexi vámpír lerázta magáról a láncokat, karjaiba vett, és elindultunk a kocsihoz.

            Végigaludtam az utat, de most nem a U-Kiss domrba mentünk, hanem Kimék lakására. Ott aztán kérdőre vontam Hyungjoon miért nem válaszolt az üzenetemre.

-         Küldtem erősítést! – pislogott – nem érkeztek meg?

Közben elővette a telefonját és tárcsázott egy számot.

-         Nem fognak felelni. – segített leülni Kibum – kik ezek hyung? Te ismered őket?

-         Halottam már a klánokról. A legkegyetlenebb klánok között is élen járnak, nem riadnak vissza semmitől, nem félnek senkitől.

-         Nem maradhatunk tovább Szöulban. – szögezte le Hyunjoong és egy pohár vizet nyomott a kezembe – ez nem a mi háborúnk.

Megütköztem szavaim, eddig azt hittem kiáll mellettem, de úgy látszik jobban félti saját életét.

-         én maradok! És nem hagyom, hogy egy ilyen veszélyes vámpír vegye át az irányítást. A szüleim is ezt akarnák…

-         A szüleid azt akarnák, hogy éld túl. – vitázott Kim.

-         Nem! Hiszen pont ők akartam végezni velem. – vetettem elé az igazságot – elméletileg halott vagy, gyakorlatilag pedig már félig az is vagyok… minden erőmmel azon leszek, hogy karót döfjek ennek a Gongjaenek a szívébe.

-         Már ha egyáltalán meg lehet ölni. – nevetett fel Kibum – nem hétköznapi vámpír, olvastam a gondolataiban, és megtudtam róla, hogy vámpírvéren él, amitől többszörös erőre tett szert. Egy olyan félvámpír mint te, nem sok kárt tehet benne. És Natthew sem olyan nagymenő, mint amilyennek mutatja magát.

-         Értsd meg, nem megyek sehova! Meg kell próbálnunk, gondolom ti sem akartok egész hátra való életetekben menekülni? Mert nekem semmi kedvem. Képzeld Kibum, én is beleláttam a fejébe, és egyáltalán nem tetszett amit velem tervez!

Abban maradtunk, hogy Kim felveszi a kapcsolatot Nattel, és részletesen beszámol a történtekről, az üzenetről, és minden egyébről.

            Komolyabban el kezdtem foglalkozni a különböző harcművészetekkel, igaz a szüleim tanítottak egy-két fogást, hogyan védhetem meg magam, de erre nem készítettek fel. Hyunjoong visszanyerte eredeti jókedvét, és újból felajánlotta segítségét. Jól is jött egy kis kiképzés, és számtalan módját mutatta meg, hogyan lehetséges lefegyverezni egy vámpírt, még ha az jóval fürgébb, és erősebb is nálam. Egyedül Kibumot izgatta vajon mit láthattam Gongjae fejébe pillantva, de nem voltam hajlandó megosztani vele ezt a kínos információt, akármennyire is hízelgett, hogy áruljam el neki. Erre csak annyit feleltem, hogy cseppet sem segít minket előre, ha elmondom neki. Már csak egy napunk volt a hétvégi idolbajnokság megrendezéséig, de amennyire vártam az elején, most annyira nem érdekelt ez a bohóckodás. Szólnom kellett volna a két hyunnak, de nem akartam felesleges aggodalmat kelteni, nekik is meg volt a maguk baja. Natt látogatott meg a Kim testvérek lakásán, örültem hogy egy percre sem hagytak egyedül, hol Kibum, hol pedig Xander drágaságom vigyázott rám. Amikor Natt betoppant mind a ketten jelen voltak. Úgy éreztem neki elmondhatom amit eddig senkinek sem árultam el Gongjae-el kapcsolatban. Sejtettem hogy dühös lesz, de ezt akartam elérni, így legalább könnyebben meggyőzöm arról, hogy vegyük fel a harcot a nagyképű vámpír ellen. Pontosan úgy reagált, ahogy gondoltam, de szitkozódhatott volna halkabban is, ugyanis a két fiú minden szavát hallhatta. Most neki állhattam magyarázkodni, miért hallgattam el eddig ezt a fontos mozzanatot.

-         Még egy ok, hogy nyírjuk ki. – helyeselt Kibum.

-         Végre valaki egyetért velem. – durcáskodtam – nem bujkálhatok életem végéig.

-         Hát igen, még te sem tudhatod, hogy mennyi idő lesz az.

-         Nem nyerhetünk. – csóválta a fejét a mindig pesszimista klánfőnök – mindnyájunkat megöleted. Nem tudhatjuk mennyien vannak, és hogy milyen erősek.

Egész délután ment a vita, tanakodás, tervezgetés, szerepkiosztás, lassan kezdett körvonalazódni kinek mi lesz a dolga, bár az senkinek sem tetszett, hogy én vállaltam be a csali szerepét. De ki más kockáztatna, ha nem én? Miattam ne tegye ki senki se veszélynek magát, ebben én profi vagyok. Mielőtt Nattet kirúgták volna, elkaptam egy kérdés erejéig.

-         Hogy voltam képes elbánni azokkal a vámpírokkal? Nem világos…

-         Édesanyát egészen különleges asszony volt. – merengett el a múltban – a vadászok egyenes ági leszármazottja, felruházva a gonosz erők elleni hatalommal, amit te is örököltél. És ha megtanulod, hogyan egyesítsd a két ellentétest erőt, amelyek benned szunnyadnak, akkor bárkinél nagyobb hatalomra tehetsz szert.

-         Szóval erre kellek neked? Egy fegyver, mely segít hatalomra jutnod. Csakhogy tudd, nem leszek senkinek sem a játékszere, sem a tied, sem Kimé, sem pedig Gongjae-é.

-         Tiszteletben tartom. Mégis arra kérlek, hogy állj az oldalamra, és védjük meg együtt a várost.

-         Így már sokkal jobban hangzik.

Gongjae pont másnapra, a bajnokság napjáig engedett haladékot, vagyis minden bizonnyal jelen lesz az eseményen. Azért elfogott a szorongás, ha belegondoltam hogy mekkora pusztítást tudna végezni egy ilyen hírességekkel zsúfolt helyen. Igyekezni fogok szemmel tartani a fiúkat, és bíztam benne, hogy Natt valamint Kim is nyitva tartják a szemüket, és azonnal közbe avatkoznak, ha eldurvulna a helyzet.

            Ma este még nagyobb szükségem volt Xander közelségére, mint eddig bármikor. Még mindig nem hittem el, hogy felajánlotta igyak a véréből, hogy megtartsam az erőmet, de persze hogy nemet mondtam. És különben sem a vérére vágytam, valami egészen másfajta finomság motoszkált a fejemben vele kapcsolatban. igaz, hogy nem voltunk egyedül, és a helyszín sem lett volna túl romantikus, beleszámítva, hogy két vámpír is tartózkodik a szomszédos szobákban, én mégsem fogtam vissza magam, és kiügyeskedtem, hogy Xander se érezze magát kényelmetlenül.

            Hiába az ellazító testmozgás, Xander békítő szuszogása, mégsem tudtam lehunyni a szemem. Kikecmeregtem a konyhába egy pohár vízért, és azon tűnődtem mi lesz a következő lépése a Park vámpírklán hercegének. Kezdett körvonalazódni bennem, mi tévő legyek, és nem féltem megtenni, csak tudtam, hogy sokakat megbántok majd, ha úgy alakul. És Kibum sejthette mire készülök, mert állandóan körülöttem ólálkodott, kérdezősködött. Most se volt másképp.

-         Megijesztettelek? – kérdezte.

-         Nem, már egész jól megszoktam.

Csalódottnak látszott és a hangja is az volt.

-         Pedig olyan szórakoztató volt téged ijesztgetni. – biggyesztette le a szája szélét – egy kicsit sem félsz tőlem?

-         Nem. – nem értettem mit kell ezen lovagolni.

-         Egészen biztos? – préselt az ajtófélfának.

Arra gondoltam most biztosan azért szívat, mert kicsit féltékeny amiért Xanderrel nemrégiben jól szórakoztunk a vendégszobában, és őt pedig kihagytuk a mókából. Felbosszantott viselkedése, ki akartam kerülni, de ekkor a másik kezével is utamat állta.

-         még nem válaszoltál… - emlékeztetett.

-         Már miért kellene félnem tőled?

-         Lássuk csak… számtalan okot fel tudnék neked sorolni. Itt van mindjárt, hogy vámpír vagyok…

-         Számomra ez már nem számít félelmi faktornak. – szóltam közbe.

-         Na és az, hogy minden porcikámmal kívánlak?

Bevallom ez már valóban megijesztett, nem az amit mondott, hanem ahogy mondta és ez a nézés, mint aki elevenen fel akar falni. Elmosolyodott reakciómon, és olyan közel hajolt, hogy összeért a homlokunk.

-         Neked olyasvalakire van szükséged, aki hasonló hozzád. Eddig még nem származott jó vámpír-halandó szerelemből.

Rettenetes düh fogott el, ellöktem magamtól, és csak úgy szórtam a villámokat, szavaim késként süvöltöttek felé.

-         Mégis hogy képzeled? Szeretem Xandert, teljes szívemből, és nem engedem, hogy bárki is közénk álljon csak azért, mert szerinte nem illünk össze. Sosem érdekelt mit gondolnak rólam mások, és ez nem is fog változni!

-         És engem egy kicsit sem szeretsz?

Teljesen kihozott a sodromból.

-         Nem! Gyűlöllek!

Utólag belegondolva kicsit túlreagáltam a dolgot, nem kellett volna ilyen hangnemben beszélnem vele, és lehet eddig én voltam az egyetlen, aki megmerte engedni ezt a hangsúlyt vele szemben. De nem bántam meg, éppen itt volt az ideje, hogy valaki beolvasson neki, mielőtt túl nagyra nő az arca. De azt hogy gyűlölöm, nem gondoltam komolyan, csak kiszaladt a számon, mégsem fogok tőle bocsánatot kérni.

            Korán ébredt a csipet csapat, fel sem mentem a lakásba, már minden cuccomat összecsomagoltam, gondolok a melegítőre, edzőcipőre. A fiúk már odalent sorakoztak, amikor megérkeztünk Kibum kocsijával, majd átpakoltunk a buszba. Mindenkin kitűnt mennyire izgatott, égtek a vágytól, hogy jól teljesítsenek, és nyerjenek is valamit, ha már ennyit fáradoztak a felkészüléssel. Nekem Gongjae foglalta el a gondolataim nagy részét, így beszélhetett hozzám Soohyun, meg sem hallottam. Kiseop bökött oldalba, először ezt sem éreztem meg, csak másodjára. Értetlenül pislogtam vissza rá.

-         Hahó, én szólok! – integetett a leader.

-         Csak nem hosszú volt az éjszaka. – célozgatott Eli.

-         Hát te sem vagy valami friss! – vágtam vissza.

-         Figyelnél végre rám?! – emelte fel a hangját Soohyun

-         Igen, bocsánat!

-         Mi van veletek ma srácok? – fordult hátra Kim.

-         Izgulunk a mai nap miatt. – mocorgott a másik oldalamon Hoon.

-         Csak annyit szeretnék mondani – köszörülte meg a torkát Soohyun – hogy bármi is történjék, mi maradjunk együtt.

Nem szóltam semmit, csak egymásra pillantottunk Kibummal a visszapillantó tükörben, és szavak nélkül is értettük egymást.

            Miután magamra öltöttem a melegítőm, első dolgom volt megkeresni a két zizzent énekest. Nem kellett sokat keresgélnem, kiszűrtem a hangjukat a zűrzavarból, és könnyedén rájuk találtam. Jól állt nekik is a piros és zöld melegítő, nekem persze rózsaszín jutott, mint a U-Kiss hivatalos színe. Hirtelen megfeledkeztem minden gondomról, amikor csatlakoztam a tréfálkodó társasághoz. De ahogy láttam Soohyunék is összefutottak régi ismerőseikkel, és kiderült hogy nagy spanok a Zea tagjaival, amit eddig nem is tudtam. Nattet sehol sem láttam, de biztosan még nem akart mutatkozni, nehogy felbosszantsa jelenlétével Gongjae-t és vámpírjait, már ha egyáltalán eljöttek. De vámpírként én sem hagytam volna ki ezt a kis összejövetelt. Már javában zajlottak a versenyek, amikor megérkeztünk, de nem voltunk elkésve, így is korábban jöttünk, mint ahogy sorra kerültünk volna bármelyik számban is. Sehun és Kai libbentek mellénk, hogy megmutassák milyen lépéseket találtak ki nekünk a következő dalunkhoz, én meg csak pislogtam, alig bírtam követni őket. Reklamáltam is, hogy jó hogy ők ilyen dance machinek, de én nem vagyok az.

-         Szerintem nem annyira nehéz, sok mozdulat csak ismétlődik. – nyilatkozott Béki.

-         Én Namival értek egyet, de csak mert nem ilyen stílushoz vagyok szokva. – szabadkozott Daehyun.

Észrevettem, hogy mostanában ezek ketten egyre kevesebb dologban értenek egyet, de mivel vita sosem kerekedett a nézeteltérésekből, nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet erre az apróságra. Valahogy kiügyeskedtük, hogy az EXO sportemberei, Suho, Sehun, Kyungsoo, Luhan, Tao, Chanyeol és Baekhyun, (bár az EXO-k leaderéből nem néztem volna ki), a BAP atlétái és a U-Kiss ugribugri csapata úgy nagyjából közel legyenek egymáshoz, én is nagyobb biztonságban éreztem magam a közelükben, és így mindenkit szemmel tudtam tartani. A váltófutással kezdtem, amit azért nem értettem, hogy tehettek be egy fiúkkal teli mezőnybe. Jó, nem én voltam az egyetlen csajszi, de akkor sem értettem. Kibum tanácsát követve kicsit csaltam amikor bevetettem az egyik kanyarban a halhatatlan felem gyorsaságát, így a U-Kiss második helyezést ért el, de szerintem ha Kibum is futott volna, ő nem elégedett volna meg a második hellyel. A többi számban meg is mutatta mennyire kiemelkedő tehetség bármely sportágban, melyben részt vett. Én ezt már túlzásnak tartottam, de egyedül maradtam a véleményemmel. De amikor a kezembe vehettem egyik nagy kedvencemet, az íjat, és sem fogtam magam vissza, hogy megmutassam milyen jól lövök célba. Rettegjen minden vámpír, aki merészel kikezdeni velem és a barátaimmal. Zelot azért sajnáltam, amiért eloroztam előle az aranyérmet, mert piszkosul jól bánik ezzel a fegyverrel, igazán jó vadász válhatna belőle. Hát a gerelyhajítás az egy vicc volt, főleg, hogy elhülyéskedtük a fiúkkal, így még az első fordulón se jutottunk túl.

-         Te nem vagy normális. – legyintettem, amikor Baekhyun két ujjal fogva a gerelyt futott neki, és vagy két centire ejtette le a rudat maga elé.

-         Kicsúszott a kezemből. – védekezett, amikor felállt a második dobásra fintorral az arcán – annyira csúszós… és ezt meg nem fogom rendesen.

-         Bizony, nehogy koszos legyen a puha kezecskéd. – húzta Daehyun.

-         Ha már itt tartunk, neked sem erősséged a rúdtartás. – szívattam.

-         Haha, nagyon vicces, ha poénnak szántad. – boxolt a vállamba – te, már meg akartam kérdezni, de itt van Tudodki? Ne nézz így, tudom hogy hívják, csak nem akarom kimondani a nevét.

-         Már egy ideje észlelem a gondolatait. – válaszoltam végül, de nem tudtam befejezni.

Chanyeol lökött fel minket kis híján, amikor Béki segítségére sietett.

-         Te jó ég, inkább tedd azt le, még a végén megölöd magad!

A kis fürtöske engedelmesen elhajította a gerelyt, de olyan messzire, hogy ezzel az utolsó dobásával feltornázta magát a dobogó harmadik helyére.

Mind a hármunknak leesett az álla, ő meg csak vigyorgott elégedetten, mint egy kisgyerek, kinek jól sikerült egy csínytevése. Tájékoztattam Kiméket, hogy Gongjae a közelben ólálkodik, és hogy mindenki tartsa nyitva a szemét. Nem tudom mennyire adtam pontos személyleírást a vámpírról, de reméltem elég lesz ahhoz, hogy felismerjék. Bár reménykedtem nem tervez semmi gonoszságot ellenünk, de kevés esélyét láttam, az ellenkezőjének annál többet. Lassan a végéhez közeledtünk az első napnak, és úgy érezhettük túl voltunk a nehezén, és ma már semmi eget rengető, vérfagyasztó nem fog történni. Hát tévedtünk.