Bandaháború 1. Isten hozott

            Soha nem utaztam még repülőn, de azt hiszem nem is fogok többet. Nekem sokkal jobban bejön a sárkányháton utazás, vagy az, amikor én magam repülök a felhők között. Most mégis kénytelen voltam ezt a lehetőséget választani, kerülve a felesleges feltűnést és riadalmat. Bár a világ már elfogadta, hogy felsőbb hatalom irányít és sok olyan halhatatlan, misztikus erővel rendelkező lény járkál közöttük, némelyik jóságos, de vannak olyan gonosz és kegyetlen erők is, melyekkel nem érdemes kikezdeni. De a népek azt is tudják, hogy életüket védelmezők is végigkísérik. Némelyek ellenállnak még az éteri hatalom befolyásának, közülük sokan áldozatul esnek a másik oldal nyújtotta mézesmadzagnak.

            Még sose örültem ennyire annak, hogy szilárd talajt éreztem a talpam alatt. A többiek csak röhögtek rajtam, hogy félhetek pont én a repüléstől. Zsúfolásig tele volt a repülőtér váróterme, sehol sem láttam a ránk várakozó ügynököt. Reméltem lesz nála valami tábla, hogy könnyebben felismerjük, voltak transzparensek, de a mi nevünket sehol sem olvastam. Elfelejtették volna, netán dugóba keveredtek, vagy egyszerűen csak vak vagyok? Alida, Kaito és Narumi is a fejüket forgatták, ott álltunk bőröndjeinkkel a tömeg szélén, várva hogy magával sodorjon az áradat.

-         Azt hiszem egyedül kell odatalálnunk az ügynökségre. – húzta a száját Kaito.

-         Itt kell lenniük valahol. – nyújtogatta a nyakát Narumi.

-         Mégis hova siet ez a sok ember? – csodálkozott Alida.

Tárcsáztam a társmenedzser számát, kicsöngött, majd az üzenetrögzítő jelentkezett. Nem messze megpillantottam egy magányosan hagyott ülőhelyet. Bőröndömet hátrahagyva sietve áttörtem a tömegen, felugrottam a székre, a mellettem ülő nénike rosszallóan rázta a fejét. Végre átláttam a tömegen, és a váróterem másik végében ott virított az Arashi név. Intettem a többieknek, hogy merre induljanak el. Pár perces lökdösődés után kezet ráztam kapcsolatkötőnkkel, Han Wanminnal, egy jóvágású fiatalemberrel, aki szerencsénkre folyékonyan beszél japánul. Ugyanis nem remekel egyikünk sem a koreai nyelv használatában, talán Narumi, aki egész úton azt tanulta. De semmi ok az aggodalomra, elvileg ki lesz rendelve mellénk egy tolmács, akit ráadásul nagyon is jól ismerek, akinek egyik nagy álma vált valóra, mikor kikerült Koreába. Reméltem, hogy még ma összefuthatok vele a nagy kavarodásban és káoszban, amit a mi érkezésünknek lehet tulajdonítani. Persze nem volt nagydolog elintézni, hogy felvegyenek minket az NH Media producer irodáján keresztül a koreai szórakoztató ipar egyik legnagyobb ügynökségéhez, de ha egyszer jók vagyunk, akkor jók vagyunk.

            Még egy rövid kocsikázás várt ránk, majd végre megérkeztünk a szállásunkra. Egy lelakott kollégium harmadik emeletén, egy-egy kétágyas szoba, közös konyhával lesz az otthonunk itt tartózkodásunk idején, tíz perc kényelmes sétára az ügynökségtől, ahol a napjaink nagyobb részét tölteni fogjuk, szakadatlan próbákkal, felvételekkel, interjúkkal. Persze lesz időnk arra is, amiért teljes inkognitóban ide utaztunk. A brutális gyilkosságok és rejtélyes eltűnések mindenki fantáziáját megmozgatják, főleg a mai világban, ahol bármi, bármikor, bárkivel megtörténhet. Az emberek suttognak, nyugtalanok, minden percben azon szoronganak vajon mikor kerülnek ők is sorra. Itt már nem segítenek a szép szavak, eredményeket akarnak, a gyilkosoknak pedig felelniük kell bűneikért.

            Miután lepakoltam, azonnal tárcsáztam legjobb barátnőm számát.

-         Szia! – kiabáltam izgatottan a telefonba. – megérkeztünk! Lassan nekiállunk kipakolni, de annyira izgatott vagyok, lehet át is megyek az NH Media épületébe körülnézni. Te hol vagy most?

-         Szia! Itt pihizek a szobámban, nagy volt ma a hajtás, és kaptam egy kis szabadidőt. Hogy utaztatok?

-         Miért nem szóban beszéljük meg? – vetettem fel az ötletet. – melyik szobában vagy?

Talán túl erősen kopogtam az ajtón, mert elsőnek a szomszéd szobából kukucskált ki egy csaj, hogy ki ez az őrült, aki vacsoraidőben így dörömböl. Rövid hallgatás után Dodi kinyitotta az ajtót és beinvitált szerény hajlékába. Szobatársnője egy csinos, alacsony mindig mosolygó koreai lány, kinek a nevét sosem tudtam megjegyezni, kedvesen üdvözölt. Köszöntem, és japán szokás szerint az ajtóban hagytam a cipőm.

-         Nah és milyen érzés a fiúkkal dolgozni? – kezdtem én a kérdezősködést.

-         Nem sokat találkozom velük, de amikor együtt vagyunk, az egy álom. Sokat nevetünk egymáson, főleg a nyelvi problémákon, meg te is tudod mennyire hülyék. – nevetett.

-         Hitted volna hogy egyszer valóra válik ez az álom?

-         Mindig reménykedtem, legbelül elhittem, hogy sikerül.

-         És mit szólsz az én szerepemhez? – kérdeztem hirtelen.

-         Neked könnyű, Artemisz bármire képes.

-         Pszt! Senki sem tudhatja meg!

-         Jaj bocsi.

Nem maradtam vacsorára, visszaballagtam a szobánkba, ettem pár falatot abból a finomságból, amit Narumi ütött össze, majd elszenderedtem. Ma még nem akartam felderítő útra menni, majd holnap.

            Másnap reggel Narumi és Alida elmentek bevásárolni, én és Kaito átmentünk az ügynökségre aláírni pár papírt, és felfogadni tolmácsunkat. Bánatomra nem Dodi lett, de hát mégsem hagyhatja ott a U-Kiss fiúkat. Helyette egy kissé mogorva, mindig flegmázó leányzót kaptunk, Lee Rara-t, aki tanulmányait japánban tette le, de mivel szülei koreaiak, perfektül beszélt mindkét nyelven. Onnan tudtam, hogy nem leszünk jóban, amikor is az volt az első kérdése, mikor kapja meg az első fizetését. – Nah, legalább Kaitoval jól meg fogjátok érteni egymást. – gondoltam magamban. Hívásomra társmenedzserünk is megjelent az első összejövetelen az ügynökség irodájában, bár személyes tapasztalata mást súgott a részvétellel kapcsolatban. Yun Seong, aki egyébként a nemrég debütált B.A.P            rapper banda menedzsere, türelmesen ülte végig a megbeszélést, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. Mivel a mi együttesünk saját magát menedzselte, Kaito személyében, szükségünk volt egy társmenedzserre, és ki más tölthette volna be ezt a szerepet, mint a szeretett félszárnyú angyalaim ügynöke. Valamelyik nap meg is látogatom őket. Segíthetnek a démonvadászatban.

            Kaito, mint mindig, most is hozta a formáját, és úgy lealázta az NH Media igazgatóját, hogy attól féltem menten páros lábbal rúgnak ki mindnyájunkat. Szerencsénkre higgadt ember volt, nem hagyta magát kizökkenteni, egy ilyen pimasz és szemtelen kezdő jelenlétében. Bosszúból viszont a lehető legkisebb edzőtermet kaptuk, de így is olcsón megúsztuk. Nem is kentem Kaito orra alá, úgysem értem volna el semmit, hiszen nem is történt semmi.

-         A fiúk mikor érnének rá? – kéredztem Seongot.

-         Bármikor jöhetsz, ha éppen nem interjún vannak. Csak szólj előtte.

-         Pedig én meglepetésnek szántam, de akkor rendben, odacsörgök, mielőtt megyek.

Narumival elindultunk körbejárni ezt a hatalmas épületkomplexumot, de közben az első klipünk gondolatával játszadoztam, aminek jövő héten kezdődik a forgatása, Nyughatatlan szívek lesz a debütáló dalunk címe. A dal nem az én érdememhez fűződik, Bang Yong Guk, a B.A.P vezető reppere, aki egyben remek dalszerző, ő írta nekünk ezt a pörgős, de megindító dalszöveget. A koreográfia, és a látványvilág már a mi reszortunk, csak ne vigyünk semmit túlzásba. Dodi instrukcióit követve elkalandoztunk kedvenc idoljai részlegébe. Éppen táncpróbát tartottak, mi csak messziről figyeltük őket. Irigykedve néztem hatalmas próbatermüket, egy saját színpaddal, rengeteg tükörrel, és persze tele rajongókkal. Dodi épp nem ért rá, valamit nagyon magyarázott egy csoportnak, akik helyeslően bólogattak, egyvalaki közülük szorgalmasan jegyzetelt. Mint később kiderítettem a jövő heti menetrendet tisztázták le a srácok nevében. Egyik kedvenc számomra nyomták keményen, és egy hibát, annyit sem tévesztettek. Azért ahhoz sok gyakorlás és önkontroll kell, hogy ennyi ugrabugra után tisztán szólaltasd meg a hangodat, de ők már profik voltak ebben. Olyan lazán és természetesen mozogtak a színpadon, hogy nekem is kedvem támadt táncolni és a lépéseket is ismertem már. Közelebb osontunk Narumival, és egy csapat rajongó mögül figyeltük az eseményeket. Nem értettem mit kiabálnak a fiúknak, de azért volt némi sejtésem a jelentésükről. Vajon mi is leszünk ilyen híresek, mint a U-Kiss vagy akár a B.A.P, optimista lévén, akár még jobbak is lehetünk. Igaz, a rádióban már adják az első dalunkat, de a lakosság még nem tudja arcokhoz kötni a Doragonzu nevet, és erre még várniuk kell egy teljes hetet, hacsak előbb nem akar valaki minket meginterjúvolni. Nem bánnám, annyira beleéltem magam a szupersztár szerepbe, bár még közel sem voltunk ehhez a címhez, de a munka és idő, amit majd beleölünk, a sikerek, az egyre növekvő rajongótábor, ez mind-mind részese ennek az élménynek, mely sokaknak álom marad csupán. Mi most mégis itt vagyunk, nem mondom, hogy túl sok akadályt kellett leküzdeni, hogy ideáig eljussunk, de remekül érzem magam ebben a környezetben. Nem szabad elfeledkezni viszont arról sem, miért is pofátlankodtunk ide, meghívó nélkül.

            Érkezésünk előtt is történt egy gyilkosság. Egy középkorú nőt arra járó iskolások találtak széttépve egy pincelejáróban. Az orrfacsaró bűzre lettek figyelmesek, és egyikük megnézte mi lehet az, ami ennyire bűzlik. Hajléktalanra számítottak, de ehelyett oszladozó végtagokat és húscafatokat találtak. Egyikük ott helyben elájult, sokuk viszontlátták aznapi menza ebédjüket. A rendőrség ismeretlen tettes ellen nyomoz, és tisztában vannak vele, hogy nem zárható ki annak a lehetősége, hogy az elkövető nem emberi lény. Egy vérszomjas szörnyeteg, egy démon, aki az éj leple alatt egyedül járkáló nőket támad meg az utcán és lakmározik a húsukból. Sokadik jegyzett eset volt, a rendőrség óvatosságra intette a lakosságot, hogy sötétedés után senki ne tartózkodjon egyedül az utcákon. Ezt persze egy ilyen nyüzsgő városban, mint Szöul, lehetetlen, hiszen az élet épp a sötétedés beállta után kezdődik. Így a rendőrség kénytelen volt megerősíteni a biztonságot, több járőrt alkalmazni, és ez bizony sok pénz. A váratlan segítséget hosszú huzavona után fogadták el, de Dante segítségével több vérontás előzhető meg. De nem ő volt az egyetlen démonvadász, akit felfogadott a koreai kormány. A lényeg, hogy nagy erőkkel nyomoznak az elkövetők után, és az a bizonyos nyom vezetett el bennünket az NH Media főépületébe.

            Ahogy ott néztem őket, rájöttem a titkukra. A titokra mellyel ezreket, százezreket, milliókat tudhatnak rajongójuknak, titok, melynek csak kevesen tudói, köztük most már én is jelentkezhetnék, de az hogy tudom, maradjon titok. Maradjunk annyiban, hogy szemmel fogom tartani ezt a jóképű és karizmatikus bandát, és ha csak egy pillanatra is hibázik valamelyik, közbelépek. Ha valóban közük van a gyilkosságokhoz, akkor drágán megfizetnek tettükért. Dodinak nem is mondom, nem is hinné el, talán akkor, ha a saját szemével is látná az igazságot, de vannak olyan dolgok, amikről jobb ha nem tudunk. Volt nálam egy aprócska bicska, a zsebemben rejtegettem, most elővettem és megvágtam vele a tenyerem, csak hogy lássam a reakciójukat és a későbbiekben megismerjék az illatom. Amint kicsordult az első csepp vérem, észrevétlenül, de mindegyik fiú az illat irányába tekintett, nem is tűnhetett fel senkinek ez a fajta szemmozgás. 

            Fellépés után mi is beálltunk autogramosztásra a lánycsapat soraiba. Kicsit vicces volt, hogy Narumi volt az egyetlen srác a sorban, de hát miért ne lehetne fiúrajongójuk is? én személy szerint japánul kértem a fiúktól az aláírást, Narumi mellettem segített fordítani, aztán Dodi is megjelent a fiúk mögött, és segített betűzni a nevem. Dodi nem tudott japánul, vele a közös anyanyelvünkön kommunikáltam. A U-Kisses srácok közül páran tudtak csak japánul, viszont a vezető énekes, Soohyun folyékonyan beszélgetett velünk, és volt is időnk, mivel utolsónak álltunk be a sorba.

-         Arashi testvérek? – kérdezte.

-          Ő itt Narumi, én meg Nami vagyok. – mutatkoztam be.

-         Hallottam már rólatok, a menedzserünk említette, hogy új csapat érkezik az ügynökséghez, és a dalotokat is meghallgattam már párszor.

-         És hogy tetszik? – kérdezte Narumi izgatottan.

-         Biztos vagyok benne, hogy hamarosan én fogok sorban állni egy autogramért. – nevetett.

A többiek kíváncsian nyújtogatták a fejüket, és csupán foszlányokat értettek a beszélgetésből.

- Sajnos nekem még egyáltalán nem megy a koreai, de Narumi akár már taníthatná is.

- Mi történt a kezeddel? – mutatott a bal kezemre.

- Ja, ma reggel vágtam el, annyira nem vészes.

A másik hat fiú kerek szemekkel érdeklődve nyújtogatta a nyakát. Elköszöntünk, és a darab papírost úgy szorítottam magam előtt, mintha a világ legértékesebb ékszere lenne.