Bandaháború 2. Meghallgatás

            Alaposan megvizsgáltam a nő holttestét, brutálisan össze volt vagdosva, szurkálva, karmolva, harapdálva.  Leginkább a harapásnyomok érdekeltek, hogy vajon hány személytől származnak. Mindet lefotóztam, és összehasonlítottam és arra a megállapításra jutottam, hogy mindegyik másvalakinek a foglenyomata. Feljegyeztem a fotók hátlapjára a szemfogak hosszát, átmérőjét és a közöttük lévő távolságot. Érdekességet számomra az jelentett, hogy emberi harapásnyomokat is találtam, nem csak vámpírokét.

-         Egyértelmű, valamiféle beavatási szertartás lehetett. – vetette fel véleményét Dante – A mester megízlelte gyermekeivel a vér ízét.

-         Szerinted ezek között megtaláljuk a vámpírmester foglenyomatát is? – nézegettem végig a fotókat.

-         Te jobban értesz az ilyen vámpírdolgokhoz… - vallotta be – hogy megy ez vámpíréknál?

-         Mindenki másképp csinálja. De ha engem kérdezel, szerintem ez lesz az, amit keresünk. - mutattam a legmélyebb sebre. – Ez a nyaki harapás tűnik legjobban egy idősebb vámpír foglenyomatának.

-         Igen, én is erre tippelek. – vette kézbe a képet – De nem hasonlít az eddigi támadásokra. Most látom először.

Elővette az archívumból az eddigi összes lefotózott harapásnyomot.

-         Tessék, ez felelős a legtöbb áldozat haláláért.

Alaposan megnéztem, és a mostaniak közül egyikkel sem lehetett összehasonlítani.

-         Én mégis biztos vagyok benne, hogy ez a két vámpír egy klánba tartozik. A mester, és a legidősebb tanítványa, vagy esetleg testvérek is lehetnek. Nem baj ha ezt a kettőt elteszem? – kérdeztem.

-         Nyugodtan. Ezek a saját példányaim, a rendőrség több másolatot is készített.

-         Akkor mára végeztünk. Sietek vissza, mert lesz egy lemezfelvételünk a délután folyamán, és még be is kell előtte énekelni.

-         Rendben, menj csak, ha bármi új fejleményt megtudunk, azonnal hívlak.

-         Oké, addig szedd elő a mi nyilvántartásunkat, hátha találunk összefüggéseket. Köszi a segítséget. Szia!

Zsebemben a két ismeretlen vámpír fognyomának fényképével szálltam fel a buszra. Nem akartam lekésni már rögtön az első lemez próbánkról, nem vetett volna jó fényt rám és az együttesre nézve sem. Mióta leszálltunk a repülőgépről egyfolytában érezni lehetett a városban egyfajta feszültséget, félelmet, ami nem is csoda a mostanában történtek után. Előttem ülő két iskolás lány éppen erről beszélgettek, tudtam én koreaiul, de had higgyék, hogy nem ismerem a nyelvüket. Így azt is értettem, mikor tegnap a koncert után Kiseop megjegyezte Kevinnek, hogy dögös vagyok. Eddig még nem találkoztam természetfeletti lénnyel, de ebben a nagyvárosban van hol rejtőzködniük, és ha nem akarják hogy lássák őket, akkor a gyakorlatlan szem számára láthatatlanok maradnak.

Narumi szaladt elébem, amikor befordultam a felvétel helyszínére vezető folyosóra. Elújságolta, hogy a felvétel után egy gyors élőkoncertet kell tartanunk, ugyanott, ahol előző nap a U-Kiss remekelt. Nem értettem eleinte, annyira gyorsan és össze-vissza hadarta.

-         De hát még nincs meg mind a három dalunkhoz a tánc. – csodálkoztam.

-         Azt mondták elég ha a debütáló dalunkat táncoljuk el, az igazgatóság most arra kíváncsi, hogyan éneklünk élőben.

-         És kik jönnek még megnézni?

-         Valami tv-től is jönnek, interjút is kell adnunk és az NH Media nagy alakjai is mind hivatalosak.

-         Aha, és ezt csak ma közölték? – dühös lettem.

-         Gondolod a U-Kiss tagjai is eljönnek? – tapsolt egyet Narumi.

Az utolsó kérdését már nem hallottam, felhelyeztem a fülhallgatót és beállítottam a mikrofont az én magasságomra. A lemezre öt számunkat énekeltük fel, az utolsó a Jössz te még… tegnap született meg Narumi fejében. A lemezre nem a debütáló számunk került, hanem a második dalunk, a Harcra fel!, amit Alida zenésített meg. Han úr, az üveg mögül biztatóan mosolygott és integetett, miközben a ritmusra próbáltunk koncentrálni. Egyik dalt, újra kellett énekelni, mivel elfelejtették benyomni a felvétel gombot, de ezt leszámítva nem volt más hiba. Nem bosszankodtam tovább, legalább így hamarabb megismer a nagyközönség. Hangom és illatom egyaránt vonzza az éteri teremtmények mindegyikét, legyen az a pokol egy kegyetlen csúf démonja, vagy akár egy hosszú életű, bölcs elf. Azért is akartam énekest játszani, mert a dalokon keresztül könnyebben üzenhetek ellenségeimnek és szövetségeseimnek egyaránt. Nem kizárható az sem, hogy a dalaink hallatán a keresett gyilkosok fel fognak bukkanni a közelünkben, így leleplezve saját magukat. Tulajdonképpen ez is volt a célunk, na meg szemmel tartani újdonsült vámpírjainkat, de még sok-sok okot ide sorolhatnék, hogy miért játsszuk ezeket a szerepeket, és hogy miért pont Szöult választottuk helyszínnek.

            Egy óráig sem tartott az egész, annyira zökkenőmentesen haladt a felvétel. Han úr volt az első, aki gratulált nekünk, mindenkinek megszorította a kezét, hogy csak így tovább. Aztán rohanhattunk is át a nagyterembe, ahol egész szép számban összegyűlt a nép, és igen, eljöttek a U-Kisses fiúk is, és Dodi is integetett nekünk. Han úr elkísért minket a sminkelésre is, frizura belövésre, alig vettük át a fellépő ruhánkat, már szólítottak is a színpadra. Egy rövid bemutatkozás után elénekeltük, eltáncoltuk első számunkat, a közönség velünk együtt énekelte. Ezután még két dalunkat énekeltük el, a legelső lemezünk borítóján tündöklő Harcra felt!- és egy lassú szerelmes számot az Együtt könnyebbet, amit zongorán kísértem. Nagysikert arattunk, még a komor képű igazgató is megtisztelt tapsával. Dodi a U-Kisses fiúkkal ujjongott, a közönség autogramot követelt, amit adtunk is nekik az interjú előtt. Mind a hét U-Kiss srác és még Dodi is kért egy firkantást az aláírásgyűjtő albumába.

-         Nem megmondtam, hogy kérni fogok autogramot? – mosolygott Soohyun.

-         És attól nem félsz, hogy lesöprünk titeket a toplistáról? – nevettem.

-         Kizárt dolog!

Dodi helyeslően bólogatott, amikor lefordítottam neki.

-         Ti ismeritek egymást? – csodálkozott Soohyun.

-         Egy suliba jártunk. – feleltem.

Kiseop félénken, kissé akadozva kért tőlem szignót, meg kellett zabálnom. Mint kiderült, mindenki elkezdett japánul tanulni, mivel a menedzserük japán turnét szervez a fiúknak jövő hónapban, és nem egyedül mennek, ha minden összejön, akkor odahaza, a mi ügynökségünk fogja vendégül látni a hírességeket. Csak akkor fel kell kérnem pár ismerőst, hogy segítsenek be a szereposztásba, és egy normális épületet is ki kell addigra bérelnünk, mivel a kamu japán ügynökség egyenlőre még nem létezik. Erre előbb is gondolhattunk volna, de hamar összedobunk egyet, senki sem fogja hiányolni.

            Yuki Kedemi, egy ideges természetű, hangosan visongó riporter nővel ültünk szemközt négyen, és éppen azon tanakodtunk, mi késztetett minket arra, hogy egy csapatba álljunk össze. Rara mellettünk fordított, mivel a riporternő nem beszélt japánul, sem angolul.

-         Melyikőtök a vezető énekes és táncos? – tette fel sokadig kérdését Yuki.

-         Azt hiszem én segítek a csapatnak legtöbbet a koreográfia kidolgozásában. – szólalt meg Alida - mivel ének tudásom kimerül a rappelésben, a tánccal pótlom a hiányosságot.

-         Igazából mindent együtt csinálunk. – vette át a szót Narumi – a dalszövegírást, a zenekomponálást, a tánclépéseket, mindenkinek része van benne. De ha válaszolnom kell kit tartok vezetőnek a csapatban, akkor az én drága nővérem, Nami lenne az. Mi ketten vagyunk a vezető vokalisták, míg Alida és Kaito rappelnek. Viszont egy másik szempontból Kaito lehetne a vezetőnk, hiszen ő maga menedzseli a csapatot.

-         Ha döntés elé kerültök, kié az utolsó szó? – kérdezte kíváncsian Yuki, miközben bőszen firkálgatott jegyzetfüzete sarkára.

Egymásra néztünk, megerősítést várva, végül én törtem meg a kínos csendet.

-         Igen nehéz kérdés, hiszen mindnyájan nagyon különbözőek vagyunk. Úgy is mondhatnám, ég és föld, tűz és jég. Eddig még nem igen adódott, hogy nem tudtunk dűlőre jutni, de ha mégis vita szélére sodródunk, úgy gondolom a legidősebbnek szíve joga lezárni a civódást a fiatalok között.

-         Hogy is van akkor a testvéri sorrend? – hangzott el az újabb kérdés.

-         Alida a legfiatalabb, 17 éves. Közte és Narumi között két év a különbség. – kezdett bele Kaito, hogy ő is mondjon már valamit – Nami és én kétpetéjű ikrek vagyunk, de mivel ő született elsőnek, így négyünk közül ő a legidősebb.

-         Á, szóval a te szavad az utolsó. – vihogott Yuki. – és ti hány évesek vagytok?

-         22.

Vagy másfél óráig elbeszélgettünk, aztán végre kifújhattuk magunkat. Hosszú és fárasztó egy napunk volt. Szétszéledtünk, én elszaladtam a menzára, nem is figyeltem hogy a többiek merre kószálnak. Dodi velem tartott, és micsoda meglepetés, a U-Kiss is jött velünk kajálni. Barátnőm szorgalmasan fordított, azt hittem ha tovább folytatja, görcs kötődik a nyelvére. Piszok jól tudott koreaiul, és úgy hadart, hogy öröm volt hallgatni. Curry-s csirkét rendeltem magamnak, és még azt majszoltam, rövid talpalót tartottam a fiúknak. Meg is jegyeztem, hogy meglepően gyorsan tanulnak, szerényen nem értettek velem egyet, mondva a japán nyelv sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondolták, csak Dongho állította, hogy pofonegyszerű, sőt az írásjelek is egyszerűbbek, mint a koreaié. Kaja mellett a fő téma a kaja, a főzés, és azon vitatkoztak ki tud finomabb ételt készíteni. Kevin felvetette tartsunk főzőversenyt, holnaptól kezdve mindig másnál vacsorázik a banda, utána pedig a vendégek pontozzák az estét. Aki a legtöbb pontot szerzi, az a legjobb szakács. Hangos huzavona után beleegyeztek, aztán egy gyors kő-papír-ollóval eldöntöttük a sorrendet, Dodi szeretett volna kimaradni, de azért pontozni ő is eljön. Kevin esett ki először, állítólag mindig veszít ebben a játékban; én se voltam túl ügyes, utánam Eli, őt Hoon követte, majd Kiseop veszített, Jaeseop harmadik helyezet lett, Dongho alulmaradt a Soohyunnal vívott küzdelemben.

            Kevinnek köszönhetően, holnap után mindenkitől fogmintát vehetek, ha ügyes vagyok, bár ha nem bénázza el az első kört, akkor ezt akár már holnap is megtehettem volna, de mégis jobb későn, mint soha. Egy órás emésztés után elmentem futni a közeli sportpályára. Ahogy számítottam rá, egyedül róttam a köröket, közben BAP-ot, U-Kisst és saját szerzeményeinket dúdoltam megállás nélkül. Annyira elkapott a ritmus, észre sem vettem hogy már táncolok és nem futok. Ha valaki látott, biztosan azt gondolta, megbuggyantam. Telefonom csörgése zökkentett ki a táncikálásból.

-         Igen? – vettem fel.

Mivel nem szólt bele senki, megkérdeztem még egyszer, de semmi. Még szuszogást, vagy valami háttérzajt sem hallottam. Ismeretlen számként írta ki a telefonom, így le se tudnám nyomozni, ki tárcsázott félre, vagy direkt szívat, hogy nem szól bele. Az utóbbira tippeltem, megindult a fantáziám ki lehet a vonal másik végén, lehetséges, hogy talán a vámpírunk az?

-         Van ott valaki? Hahó? Én itt vagyok… - viccelődtem – Te ki vagy? Ismerlek? És te ismersz engem?

Egy sóhajtás, végre valami amin elindulhatok.

-         Ha néma vagy, nem kellene telefon betyárkodnod… főleg nem késő este.

-         Neked sem kellene ilyen késő este egyedül az üres pályán bohóckodnod. – szólt bele egy recsegő hang, majd letette.

Oké, ez most váratlanul ért. Hihetetlen mennyire megéreztem ki van a vonal másik végén. Körbe néztem, ugyanis ha tudja hogy itt lent vagyok a sportpályán, akkor a közelben lehet. A hideg kirázott, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Azért mégis ijedten pillantgattam jobbra-balra, meglegyen a hatása, hogy be vagyok tojva, feltűnő lenne ha nem így viselkednék, és rögtön gyanút fogna. Úgyhogy sebesen elhúztam a csíkot, hátra sem nézve, pedig alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne forduljak meg.

            Még akkor is izgatott voltam, amikor elmeséltem a szobatársaimnak mi történt velem, hogy már harmadnap kiszemelt magának egy ázsiai vámpír. Úgy éreztem menten elolvadok, főleg ha legalább annyira helyes, mint amilyen dögös a hangja. Azért nem voltam mindig úgy odáig meg vissza a vámpírokért, de elmúlt a gyűlöletem irántuk, több rendes, romantikus, úriemberhez méltóan viselkedő vámpírt ismerek, mint brutális, vérszomjas, gyilkos természetűt. (De lehet ehhez az is közre játszik, hogy az ilyen fajta vérszívók nem élnek túl sokáig.) Aznap éjszaka láttam a telefonbetyárom hátát, hallottam hangját, kedvesemnek szólított, de csak annyit mondott, hogy hamarosan találkozunk.