Bandaháború 10. Visszatérés

            Remélem még nem késtem el. Meg ne halj itt nekem! Óvatosan kihúztam a fadarabot, összeszorult a szívem, nem akartam elveszíteni. Elvágtam a csuklóm egy szilánkkal, és Xander ajkaihoz emeltem.

-         Igyál!

Felemeltem a fejét, hogy könnyebben nyelhessen, de tiltakozása jeléül elfordult és erőtlenül alig hallhatóan nemet mondott.

-         ne akard, hogy erőszakkal itassalak meg! – erősködtem.

-         Kibum majd gondodat viseli. – nyögte.

-         A francokat!

Nagyon felbosszantott, még jobban elvágtam a csuklóm és egyúttal sikerült az ütőeremet is elnyesnem. Patakban csordogált a könyökömig, onnan meg Xander arcára.

-         Ne menjen pocsékba. – mondtam és odanyomtam a szájához a tátongó sebet.

Amíg én Xanderrel vitáztam, addig Kibum már Damon lelke után kutatott könyékig elmerülve a szegycsontja és a gyomor között, mindketten átáztak már a sok vértől. Soohyun és Eli dicséretre méltóan tartották magukat, hiszen a vérem illatára el is veszthették volna a fejüket. Xander végre elfogadta, és kortyolni kezdte, egyre nagyobbakat nyelve, majd megragadva a karomat, felült. Nem harapott meg, bár előjöttek szemfogai, csak ajkaival tapadt a kezemre. Vámpír éne győzedelmeskedett, gyorsan visszanyerte erejét, és már nyoma sem volt a féltékeny volt pasi gyilkossági kísérletének. A kérdés immár nem az volt, hogy túléli-e, hanem hogy el tud-e engedni. Nem ártott volna már elállítani a vérzést, utálok vérszegény állapotba kerülni. De nem szóltam rá, had igyon annyit, amennyi jól esik, bíztam benne, hogy képes lesz abbahagyni. Kibum is sikerrel járt, és kiszakította Damon vámpír énjéért felelős lélekdarabját, és a sajátjába olvasztotta. Damon Salivert többé nem fogja kínozni az éhség sem az örökkévalóság.

            Xander hamar úrrá lett mohóságán, és nekilátott elállítani a vérzést. Egy csomag kötszert vett elő a zsebéből, és egy szorítókötést szerkesztett a csuklóm köré. Reakciómat látva, úgy érezte magyarázkodnia kell.

-         Mindig hordok magammal, pont az ilyen esetekre. – magyarázta – mármint nem pontosan az ilyenekre. – nézett körbe – tudod, ha netán mégis megharapnék valakit, el tudjam látni.

-         Milyen figyelmes vagy. – mosolyogtam. – nagyon megijedtem, úgy láttam, hogy szíven döfött.

-         Közel volt, de elhibázta. – mondta. – Gyorsan gyógyulsz. – nézegette az átázott kötést.

-         A sárkánygéneimnek köszönhetően. De akkor is láttam, a szívedet találta el…

Nem tudtam folytatni, mert Kaito és Narumi kopogtattak volna, ha lett volna min. Intettem nekik, hogy minden oké, majd ketten kikísérték a félkómás Damont a csatatérről.

-         Menj, pihenj le, a romok eltakarítását pedig bízd csak ránk. – mondta Kibum, bár látszott rajta, hogy kimerítette a lélekszakítás.

Szót fogadtam és Xander bekísért a szobámba.

-         Főzök teát, jót fog tenni.

-         Xander, láttam, hogy szíven talált. – erősködtem.

-         Nem talált el. – mosolygott és kiment a szobából, hogy elkészítse a napi tea adagom.

Láttam amit láttam. Damon nem szokott hibázni, ha meg akar ölni valakit, akkor meg is teszi. Elég méretes volt az a fadarab, hogy elérje a szívet… és ez nem hagyott nyugodni. De túl fáradt voltam vitatkozni, úgyhogy megittam a teámat és Xander karjaiban álomba merültem.

            Azt álmodtam, hogy katasztrofálisan sikeredett a videóklip forgatása, nem elég hogy elfelejtettük a szöveget és a tánclépéseket is, még áramszünet miatt sem tudtuk befejezni. Én persze csak röhögtem az egészen, miközben a stáb a haját tépte mérgében. A következő álmomban pedig megcsaltam Xandert Kibummal, kész rémálom volt, fel is riadtam, amikor Kibum rám akart mászni az ágyban. Egyedül voltam a szobában, kimentem a fürdőszobába, és letekertem a tegnapi kötést. Elégedetten láttam, hogy nyoma sem volt a vágásnak. Rendbe szedtem a hajam, és kimerészkedtem a nappaliba. Kibum ígéretéhez hűen, az utolsó szálka is fel lett takarítva, és egy vadi új diófa ajtó tündöklött a régi és kopott nyárfaajtó helyén. Úgy döntöttem gyorsan összeszedelőzködöm, és megkeresem a többieket. Nyitottam volna az ajtót, amikor kopogtak.

-         Szia. – mosolygott Xander, egyáltalán nem látszott rajta a tegnapi megpróbáltatás – Hogy vagy?

-         Én jól köszi. És te? – kérdeztem és megtapiztam a mellkasát, ez nagyon jól esett neki.

-         Remekül. Épp jöttem szólni, hogy Damon szeretne veled beszélni, mielőtt hazamegy.

-         Akkor nincs harag?

-         Én nem haragszom rá, Kibum viszont még mindig azon a véleményen van, hogy megérdemelné, hogy széttépjék.

-         Aha. – nem néztem Xander szemébe – Menjünk!

Az előcsarnokba vezetett, ahol már mindenki összegyűlt a búcsúzkodásra. Bár az arcokat végignézve mindenki azon volt, hogy minél előbb túlessenek rajta, tapasztalatom szerint az ázsiai vámpírok egyáltalán nem tűrik meg területükön a nyugati népek vámpírjait. De ugyanez fordítva is igaz. Damon elég rosszul nézett ki, mint akin átgurult egy tank, de nem is csoda a tegnap történtek után. Az én hibám, hogy ilyen állapotba került, és ami a legjobban elkeserít, hogy elveszítette halhatatlanságát, így éveinek múlása lassan őt is utoléri. Remélem azért boldog utóélete lesz, talál magának egy asszonyt, családot alapít és úgy alszik el, hogy semmit nem bánt meg életében. Egyenesen odasétáltam hozzá.

-         Hogy érzed magad? Elég ramatyul nézel ki.

-         Mert úgyis érzem magam… sajnálom amit műveltem, nem voltam önmagam. Annyira megviselt, hogy elhagytál… ne haragudj! – beszélt össze-vissza.

-         Tudom, min mentél keresztül és azt is, hogy még mi vár rád. Nézd Damon. Ha mégis úgy döntenél, hogy vámpír akarsz maradni, szólj nekem vagy Takerunak (japán főherceg), de csak azután, hogy megtaláltad belső békédet és biztosra tudod, miként szeretnél élni.

-         Úgy lesz. És sajnálom, hogy ennyi bosszúságot és csalódást okoztam neked.

-         Én is sajnálom, hogy ezt kellett tennem, de nem hagytál más választást. Ugye megérted?

Hosszú búcsúzkodás volt, és szívszorító, mégis elfojtottam könnyeimet, nem akartam, hogy azt gondolják gyenge vagyok és hogy még érzek valamit Damon iránt. Csak sajnálatot éreztem, és tudtam én vagyok a felelős a történtekért. Kaito és Alida kísérték vissza Amerikába, Narumi mellettem maradt.

            Dantén volt a sor, hogy jelentést tegyen Atlantiszban, arra kértem, hogy ezt haladéktalanul tegye is meg, már csak azért is, hogy tisztáztuk a koreai konfliktust, vagyis remélhetőleg annak egy részét.

-         És most akkor befejeztük? – kérdezte Narumi. – mármint az éneklősdit.

-         Nem tudom… nem sok kedvem van folytatni.

-         Jaj, ne csináld már! Most ugye nem leszel depressziós? – lökte a szót – Ne lógasd az orrod Damon miatt, a legjobbat tetted vele. Ha engem kérdezel, megjósolom, a nyugodt és vámpírmentes életet fogja választani. És ennek örülnöd kellene, ahogy az új fiúdnak is. – kacsintott. – Damont szépen felejtsd el, erős felnőtt férfi, tud magáról gondoskodni.

-         Én el akarom felejteni…

-         Akkor ezt megbeszéltük. – vágott a szavamba. – Megyek beszélek Kimmel a forgatással kapcsolatban, azt mondta van pár jó ötlete, hát meghallgatom. Te meg találkozz Alexanderrel, és meglátod mindjárt jobb kedvre derülsz.

Megfogadva kisöcsém tanácsát, a U-Kiss részleg felé vettem az irányt. Már messziről hallottam a zenét, gondolom a tánccal vezetik le az elmúlt napok feszültségét, és mivel két taggal is bővültek, kicsit át kell programozni a koreográfiát, ahogy a szólórészeket is. Nem akartam rájuk rontani, az ajtó előtt várakoztam, hogy majd ha elhallgat a zene, akkor kopogok be. Pár perce ácsoroghattam ott, a cipőmet bámulva, amikor Hoon sétált oda mellém.

-         Hát te? – kérdezte – mit ácsorogsz itt?

-         Semmit, csak…

-         Gyere be nyugodtan. – nyitott ajtót.

Hoon előre engedett, először észre sem vették, hogy nem egyedül jött, de aztán valaki kikapcsolta a zenét és mindenki felém fordult. Xander szomorkás tekintete, rögtön felcsillant, amint meglátott.

-         Hoztam egy vendéget, remélem senkit sem zavar. – mókázott Hoon.

-         Sziasztok! – köszöntem.

-         Csak nem hagyhattam, hogy az ajtóban ácsorogjon egyedül.

-         Tudod, hogy szívesen látunk, akkor meg miért nem mertél bejönni? – kérdezte Soohyun. – Attól féltél, hogy neheztelünk rád a történtek miatt?

-         Valahogy úgy. – motyogtam az orrom alatt.

-         Akire neheztelünk az nem te vagy, hanem Damon. – mondta Kibum – és egyetértek Soohyunnal. Elvégre szövetségesek vagyunk.

A szövetségesek szóra felállt a szőr a hátamon, és eszembe jutott a csók, hogy kiverjem a fejemből Xanderre pillantottam.

- Azok vagyunk. – mosolyogtam el magam – örülök, hogy nem haragszotok rám.

- Már miért haragudnánk? – veregette meg a hátam Hoon.

A fiúk folytatták a próbát, Dongho a kezembe nyomott egy kamerát, hogy vegyem már fel őket, és kommentáljam a látottakat és halottakat. Fura volt mind a kilencüket együtt látni, de így voltak egészek. Ezt ők is észrevették, annyira összeszokottan mozogtak, figyeltek egymásra, mintha Xander és Kibum soha nem hagyta volna el a bandát. Igaz nem volt nehéz dolguk, abban nem vagyok biztos, hogy Kibumnak köszönhető-e ez az összefogás és harmónia ami körülveszi a kis csapatot. Mindenesetre sok időt töltenek együtt, talán már túl sokat is. És pontosan ezért nem örül Kibum annak, hogy Xander életébe lépett egy olyan fontos személy, aki miatt talán úgy is dönthet, hogy elhagyja őket. De én nem akartam elszakítani a családjától, még ha ezt nem is tudom megértetni Kibummal. Túl sokat problémázol ezen. Ha meg értetlenkedik és piszkál, nyugodtan vágd kupán, de jó keményen, hátha attól észhez tér.

            Nem is volt kérdés, hogy ma Soohyun tartja meg az utolsó vacsorát, utána pedig kihirdetjük a mesterszakács címre jogosult nevét. Volt egy megérzésem, ki lesz a győztes, és szerintem ezt a többiek is nagyon jól tudták. Ezek az esték arra voltak jók, hogy jobban megismerjük egymást, és nem arra, hogy lepontozzuk kifőz pocsékabbul, mivel ezt a versenyt csak egyvalaki nyerhette meg. Mert ha nem így történik, örök sértődés, sírás-rívás lesz a vége. Azt nem tudom, Kibum minek jött velünk, de végül is, ő a főnök, csak nem rúghatják ki, hogy hé téged senki sem hívott. Az már más kérdés, hogy én megtettem volna. Soohyun gyerekesen örült a legtöbb pontszerző helynek, a második helyet Dongho lazasága érdemelte ki, a dobogó utolsó lépcsőfokán pedig mindenki kedvence foglalhatott helyet, Kevin Woo. Jó kis este volt, egyedül a fiatalabb Kim idegesített, annyira feltűnően meresztgette a szemét, szerencsére Xander nem vett észre belőle semmit, míg Dodinak feltűnt, hogy Kibum sokat foglalkozik velem és ezt meg is jegyezte amikor elköszöntünk. Azzal magyaráztam ki, hogy talán meginghatott a belém vetett bizalma, amikor megakadályoztam, hogy végezzen Damonnal és emiatt neheztel rám.

-         Úgy örülök, hogy rendeződtek a dolgok. – ölelt át Xander. – viszont holnaptól komolyan neki kell kezdeni a próbáknak, nektek klipforgatás, nekünk koncert lesz a jövő héten.

-         Én is örülök. Nem tudom meddig maradok… - belenéztem borostyánbarna szemeibe – bárhol és bármikor felütheti a fejét egy újabb lázadás, és az én felelősségem, hogy rendet tegyek. De igyekszem úgy intézni a dolgaimat, hogy minél több időt tölthessünk együtt. – tettem hozzá Xander szomorú arcát látva.

-         Ha menned kell, akkor veled megyek. Mindenhová veled tartok, bárhová is mész… igyekszem nem a terhedre lenni és szeretnék segíteni, amiben csak tudok.

-         Xander…

-         Csitt! – mutatóujját az ajkaimra tapasztotta – Szeretlek!