Bandaháború 3. Nyomozunk

             Másnap reggel egy csokor vörös rózsa virított az öltözőmben, nekem címezve. Azonnal feldobta a napom, és jól látható helyre tettem a vázát, majd felviszem a szobámba, had illatozzon ott is. Mára nem volt betervezve semmi extra, majd este el ne felejtsek elmenni Kevin vacsorameghívására. Lementünk a próbaterembe, de tényleg nagyon kicsinek bizonyult és csak egy egyszer egy méteres tükör lógott a falról, az is ferdén és a sarkai már mind letöredezett.

-         Szerintem évek óta nem tette be ide senki sem a lábát. – fintorgott Narumi, miközben nagy nehezen sikerült kinyitnia az ablakot, hogy kiszellőztessük ezt az állott por szagot.

-         Mondasz valamit. – értettem egyet.

-         Itt nem lehet gyakorolni. – tette fel az i-re a pontot Kaito. – kérni kell egy nagyobb és jobb állapotban lévő termet.

-         Csak emlékeztetlek, hogy miattad jutott nekünk ez a lyuk. – mondtam. – de nem akarok most vitatkozni. Megyek és szerzek egy másik helyet, addig menjetek foglaljátok le magatokat, majd csörgök, ha jutottam valamire.

Mivel nem született jobb ötlet, útra keltem ebben az útvesztőben, hogy találjak valakit, aki majd megoldja a problémánkat. Hittem, hogy a tegnapi siker után ez az akció is sikeresen végződik.

            Jól eltévedtem, de sok ismerős arccal és rajongókkal is összefutottam egy fotó, vagy aláírás erejéig. Közben Dantét is felhívtam, nézzen utána, hogy az áldozatok kaptak-e haláluk napján vagy előtte valamikor egy csokor vörös rózsát, vagy esetleg bármilyen virágot, ajándékot, ismeretlen hódolótól. Hozzáfűzve elmeséltem a tegnap esti telefonhívást és a ma reggeli virágcsokrot. Egy újabb nyom, amin elindulhatunk. Én is elindultam egy újabb folyosón, amerről ismerős zenét hallottam. A sarkon belebotlottam a U-Kiss menedzserébe, Xong Shion személyében. A mindig hordott baseball sapka, most sem maradhatott el.

-         Jó napot! – hajoltam meg, hallottam már beszélni japánul, így nyugodtan szólíthattam meg.

-         Arashi kisasszony, mi szél hozta erre? – kérdezte mosolyogva.

-         Az igazság az, hogy lenne egy problémám, ami az egész együttesemet érinti. Tudja, egy nagyon aprócska és lehasznált próbatermet kaptunk, ami egyáltalán nem passzol a rendeltetéséhez. Nem tudja, lehetne-e hogy egy másik termet kaphassunk.

-         Huh, azt hiszem ez nem az én hatásköröm, de majd rákérdezek a felettesemnél. – elgondolkodott – és egyáltalán nem is tudtok próbálni?

-         Lehetetlen. Talán ha egy ember elfér kényelmesen, de mi négyen vagyunk.

-         Biztos valami félreértés történt, de addig is, amíg meg nem oldódik a probléma, szívesen felajánlom a saját próbatermünket, elég tágas hogy még négyen beférjenek.

-         Nem is tudom, nem akarunk zavarni, tudom, hogy a fiúk sokat gyakorolnak, jelenlétünkkel nem szeretném akadályozni őket.

-         Nem lennétek terhünkre. – csatlakozott Soohyun, aki kikukkantott a mellettünk lévő ajtón, persze úgy tett, mintha csak frissítőért indult volna a szomszédos ital automatához. – szívesen látunk benneteket.

-         Persze, hogy ellopjátok a táncunkat. – vicceltem.

-         Miért, ti nem ezért lopakodtok be hozzánk? – nevetett.

-         Nem bánom, de előtte meg kell kérdeznem a tesóimat is.

-         Erre az ajánlatra nem lehet nemet mondani. – kacsintott.

Sejtettem mi lesz ennek a közösködésnek a vége, hogy mindenki félbehagyja a gyakorlást, és hamar lerendezünk egy tánc és énekversenyt, az esti közös vacsora örömére.

            De tévedtem. A fiúk keményen próbáltak az új klipjük forgatására, a One of you-ra. Amíg ők táncoltak, addig mi megbeszéltük a koreográfiát, aztán amikor pihenőt tartottak, mi próbáltunk egy keveset. Mennyivel egyszerűbb volt, hogy láttuk egymást, így hamarabb korrigálni tudtuk a hibákat. Azt hittem könnyebb lesz, de nem azzal volt a baj, hogy valaki elrontotta volna a lépéseket, hanem hogy mind a négyen más stílusban mozogtunk. Alida volt a leglazább, úgy mozgott, mint a tenger hullámai. Narumi pattogott, mintha a talaj sütné a talpát. Kaito elhitte magáról, hogy szuper táncos, és ugyanazzal a hűvös tekintettel vitte végig a mozdulatsorokat. Hát én meg úgy vergődtem, mint egy partra vetett hal. Mégis Kiseopnak és Donghonak annyira tetszett amit csinálunk, hogy beálltak mögénk táncolni.

-         Mit mondtam, hogy el fogjátok lopni a táncunkat. – szóltam oda Soohyunnak.

Erre ő is felpattant, a többiek is követték, és együtt nyomtuk kifáradásig. A vége odáig fajult, hogy Kiseop adott nekem tanácsot, hogyan lazítsam el jobban az izmaimat, hogy ne tűnjön erőlködésnek a mozgásom. Persze én nagyon is jól tudtam, hogyan kellene ellazulnom, de jól esett egy kis törődés, főleg amikor mögöttem állt és mozgatta a vállaimat.

-         Lazábban a csípőt. – mondta japánul. – Nem jártál lovagolni?

-         Milyen lovaglásra gondolsz Kiseop? – szurkálódott Soohyun.

Kiseop zavartan elnevette magát, közben még mindig ringatóztunk jobbra balra, de a tükörben láttam vörösödő képét.

-         Jártam lovagolni, de az sem ment igazán. – vallottam be.

-         Majd Kiseop megtanít lovagolni. – folytatta Shin, és hatalmasat kacsintott.

-         Én nem… - dadogta Kiseop.

Nem bírtam tovább nevetés nélkül.

-         Hát amint látjátok pocsékul táncolok, de szívesen vennék bármelyikőtöktől leckéket, ha ez lehetséges, addig meg inkább meghúzódok a hátsó sorban.

-         Ez nem igaz, nem táncolsz borzalmasan, csak még kezdő vagy, izgulsz, ez természetes. Mi is így kezdtük. – vigasztalt Dongho.

-         Köszi, de nagyon is jól ismerem a képességeim, és a tánc nem tartozik az erősségeim közé… viszont énekelni azt tudok.

-         Halljuk! – lelkesedett Soohyun.

Elindították a lemezlejátszót, felkaptam egy vizes palackot, improvizálva vele a mikrofont, és kieresztettem a hangom és végig énekeltem az Együtt jobb romantikus dalunkat. Hangommal beragyogtam az eget, megmelegítettem a szíveket, reményt adtam az elveszetteknek. Szájtátva hallgatták szólómat, egy levegővételnyi szünet után hangos tapssal gratuláltak a dal végén.

-         Ez gyönyörű. Rajta lesz az albumotokon ugye? – kérdezte Kevin. – gyerekek, én most viszont lelépek és nekilátok a vacsorafőzésnek.

Mi is készülődtünk az induláshoz, Kiseop még egyszer hasznos tanácsokkal látott el.

-         A táncban a legfontosabb a csípő, hiszen onnan indítasz minden lépést.

-         Megfogadom. Akkor este találkozunk!

Maradtam volna még, ha nem kapok egy üzenetet Dantétól, hogy sürgősen találkozni akar velem és Kaitoval. Egy rövid technikai szünet után át is ugrottunk a rendőrkapitányságra, ahol már a féldémon nyugtalanul várt minket. Ahogy körbenéztem, gyanakvó tekinteteket láttam, idejének láttam hát, hogy elhessegessem a leselkedő démonokat, akik csak arra vártak, hogy elragadjanak egy-egy eltévelyedett lelket. Azt persze nem árultam el ki vagyok, nehogy valamelyik vámpírunk fülébe jusson, elég, ha annyit tudnak, hogy olyan képességek birtokában vagyok, melyek segítségével felszámolom a démoni bűnözést és egyensúlyt teremtek a félrebillent mérleg tálcái között. A szavak mellé bizonyítékul felvilágosítottam a jelenlevőket, megmutatva jóságos oldalamat, és bizalmat, erőt ültettem a szívükbe, hogy ha eszükbe jutok, ismerjék őrangyaluk nevét és arcát.

-         Azt nem mondom, hogy minden egy csapásra meg fog oldódni. Lehetnek még áldozatok, tudnotok kell, hogy akiket üldöztök, veszélyesek, de egyben óvatosak is, hiszen eddig sem sikerült felfedni személyüket. Én mégis azt kérem, bízzatok bennem és társaimban, még ha a módszerünk elég sajátos és néha nevetségesen gyerekesnek is tűnik, tudjuk mit csinálunk. A legfontosabb az emberek biztonsága, ennek fejében hozzuk meg döntéseinket, ha így el is szalasztjuk a lehetőséget, hogy nyakon csípjük a rendbontókat.

Nem voltam biztos, hogy érthetően szedtem össze mondanivalómat, a jelentését sem érthették meg sokan. Megeskettem őket, hogy amit ma itt hallottak senkinek sem adják tovább, és ezt ez a bűbáj biztosítja, arra az esetre, ha elfogna és kifaggatna valakit egy démon. Dante szerint jól beszéltem, és ezek után a rendőrség szabadabban fogja kezelni munkáját. Átnéztük az áldozatok közeli rokonainak vallomását szerettük utolsó napjairól, volt akiket személyesen hallgattunk ki, igazságszérum hatása mellett. Erre azért volt szükség, hogy elkerüljük az agymosás fekete foltjait, amit a vámpírok előszeretettel alkalmaznak, az emlékek eltorzítására. És megtaláltuk, amit kerestünk. Egyetlen egy áldozatnak küldtek halála napjának reggelén vörös rózsát, akit maga a mester végzett ki, majd alattvalóinak dobta, had szórakozzanak vele. Félnem kellett volna, de feldobott ez a ténymegállapítás, miszerint ma este a vámpírunk eljön értem, hogy megkóstoljon.

-         Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül találkozz vele. – vetette ellen Dante.

-         Már pedig kénytelen leszel beletörődni. – vitatkoztam – máskülönben el sem jön, és felbosszantjuk, és még több vér fog folyni, és lehet nem lesz még egy ilyen alkalom. Ugye te sem akarsz üres kézzel hazakullogni, mert valaki beijedt.

-         Oké, értem… - dünnyögte.

-         Tudod, hogy könnyedén elbánok egy vámpírral.

-         Miért kell ezen állandóan problémázni? – sóhajtott Kaito.

Ma este találkozom a koreai klán hercegével, vagy legalább is egy magas beosztású tagjával. Kíváncsi voltam vajon a U-Kiss tagjai hol állhatnak a rangsorban, és hogy vajon ők is részt vesznek-e a vér partikon, és hogy akkor is ott voltak-e amikor azt a szerencsétlen nőt széttépték? Azt hiszem a mai vacsorán nem maradhatnak el a kínos kérdések és válaszok.

            Dodi mutatta az utat a fiúk saját konyhája felé, ahol már jó páran megérkeztek a hivatalosan is feljegyzett vacsoracsatára. Tudtom nélkül, Xong úr rábeszélte a fiúkat, hogy vegyék videóra az estéket, és majd fel lesznek rakva a legjobb pillanatok a rajongói oldalakra. Nem voltam dühös, csak meglepett, és támogattam az ötletet, mondva legalább nem csak a táncukat lophatjuk el, hanem a rajongóikat is. Kevin Woo finoman illatozó kimchit dobott össze nekünk egy kevés algába tekert rizs társaságában. Soohyun volt az első, aki kifogásolta, hogy nem került hús az asztalra, de Donghonak sem tetszett annyira a menü.

-         Holnap ugye eszünk valami szaftos húst is? – kérdezte tőlem Soohyun.

-         Hát én hallal készültem. – szerénykedtem – de biztosítalak, ilyet még nem kóstoltál.

A salátához pár korty gyenge sör szaladt le, engem a szénsavas alma üdítőre emlékeztetett az íze, vagy mint az alkoholmentes kölyökpezsgőre. Én akartam felhozni a témát, de Kiseop megelőzött.

- Gondolom hallottál már a gyilkosságokról? – halkan kérdezte, nehogy felfigyeljenek a többiek – borzalmas nem?

- Persze. És az a legborzalmasabb, hogy nem tehetünk ellene semmit. A rendőrség tehetetlen, csak ülnek a székükben, várva egy újabb bejelentésre.

- Azt hallottam, hogy démonvadászokat fogadtak fel… vámpírokra gyanakszanak, tudod a harapásnyomokból.

Most Kiseop azt reméli, hogy amiért ennyire aggódik mások testi épsége miatt, az majd megszépíti a hamis képet személyéről, mikor én pontosan tudom, miféle szerzet valójában. És mert ez általában bejön a lányoknál, egy szépfiú, aki nem csak magával törődik, de az egész emberiséggel.

-         Szerintem vámpírok nem léteznek. – jelentettem ki. – én ebben az egész démonosdi, angyalosdiban nem hiszek. Őrült elmék szüleményei, hogy ijesztgessék vele a jó népet. A gyilkosságokat ugyanolyan ember követte el, mint te vagy én, csak úgy állította be, mintha egy vámpír tette volna. Ez az egész éteresdi dolog is hogyan kezdődött? Egy kislány látott valamit, amit eddig úgy hittünk nem létezik. Ez mind szemfényvesztés, mi meg elhiszzük, mert könnyebb olyasvalamire fogni, ami nem kézzel fogható.

-         És akkor miben hiszel? – szült közbe Soohyun.

-         Magamban és abban hogy a sorsunkat magunk irányítjuk, és nem holmi felsőbbrendű hatalom. Ugyanis mindent, amit teszünk saját akaratunkból tesszük, csakis rajtunk múlik hogyan alakul az életünk. Szerintem ha valaki nagyon akar valamit az életben, azt el is éri. Itt vagytok példának ti. Emlékszem az első interjútokra, és arra hogyan jutottak el idáig. És miért? Mert ezt akartátok. Vagy nincs igazam?

-         Egyikünk sem adta fel álmait az első, második, sokadik bukás után. – mondta Kiseop a könnyeivel küszködve – ebben igazad van.

-         Tegyük fel, ebből a meséből egyedül az igaz, hogy vámpírok bizony léteznek. – folytatta Soohyun.

-         Még eggyel sem találkoztam. Jó, lehet vannak emberek, akik elhiszik magukról hogy vámpírok és ne adj isten még vért is isznak, de azoknak diliházban a helyük.

-         Szóval te olyan ember vagy, aki csak a saját szemének hisz? – kérdezte Soohyun.

Bólintottam. Nyugtalanított, hogy nem csatlakozott az eszmecseréhez a banda többi tagja közül senki sem. Tartanak Soohyuntól, ez lehet az oka. Amikor a még eggyel sem találkoztam kijelentést tettem, Kevin nyugtalanul fészkelődött a székében, Eli pedig lesújtó pillantással véleményezte tudatlanságom. A többiek arca meg sem rezdült.