Luhan és az ő kis titka (oneshot)

            Ahogy Sehunnak megígértem, halkan bekopogtam Luhan szobájába, hogy finoman kiszedjem belőle, miért viselkedik mostanában ennyire furcsán. Amíg ott vártam az ajtó előtt ezernyi gondolat rohamozta meg az agyam, és a győztes szöget ütött a fejemben. Nem is annyira rossz meglátás, hogy Luhan azért viselkedik így, mert Sehun és én egyre több időt töltünk együtt, és elképzelhető, hogy ez neki kissé rosszul esik. Szó mi szó, Luhan közelében sokszor előfordul, hogy rám tör a féltékenységi roham, amit igyekszem jól leplezni, csak tudnám mi váltja ki nálam ezt a reakciót. De úgy vettem észre a fordítottja is igaz, és nem csak akkor, ha Sehunnal vagyok, hanem bármelyik EXO-s csapattársával. Eleinte nem is vettem tudomást róla, de mivel már nem először fordult elő, érdekelni kezdett, vajon mi járhat a fejében velem kapcsolatban, pedig semmi okot nem adtam, hogy így nézzen rám.

            Kezdtem úgy érezni, rossz ötlet volt idejönnöm, és már fordultam is a lépcső felé, amikor halkan kattant a zár, és megjelent Luhan kócos szőke fürtös buksija.

-         Felébresztettelek? – kérdeztem.

-         Nem, nem… csak pihentem… - törölgette csipás szemeit.

-         Szeretnék veled beszélni. Bemehetek?

Egyből kiment az álmosság a szeméből és gyanakodva méregetett, hogy mi lehet olyan fontos, ami miatt felkeltettem édes álmaiból. Végül hátrébb lépett, és beengedett.

-         Bocs a kupi miatt.

-         Luhan, jól érzed magad? Olyan sápadt vagy. valami baj van? Nekem elmondhatod. – próbáltam a bizalmába férkőzni.

Luhannal sose volt olyan szoros a kapcsolatunk, mint mondjuk a banda bármely másik tagjával, persze sokat beszélgettünk és nevetgéltünk együtt, de sosem fejeztük ki igazi érzelmeinket a másik iránt, azt minduntalan magunkba folytottuk. Luhan lehuppant az ágy szélére, és hátára terítette a takaróját. Mivel nem kínált hellyel, nem akartam mellé tolakodni, állva maradtam. Megvizsgáltam a homlokát, és forró volt.

-         Te beteg vagy! – kerestem a szemkontaktust.

-         Nem vagyok! – burkolózott bele még jobban a takarójába, és elkapta a tekintetét.

-         Hiszen lángol a homlokod. – erősködtem – nekem ne mond hogy semmi bajod.

Nem felelt, az ujjaival babrált az ölében, és láthatólag nem örült annak, hogy faggatózom.

-         Miért nem engeded hogy segítsek? Haragszol rám valami miatt? – még mindig semmi válasz – Luhan kérlek szépen ne csináld ezt velem! Segíteni szeretnék! – letérdeltem, hogy belenézhessek fénylő szemeibe – Sehun miatt?

-         Nem, dehogy! – vágta rá és legördült egy könnycsepp az arcán.

Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam, és azt főleg nem, hogy elsírja magát.

-         hé, semmi baj! – vigasztaltam és gyengéden átöleltem – de ha nem tudom mi nyomja a kicsi szíved, akkor nem tudok segíteni.

-         Van valami, amit már régen el akartam mondani, csak félek a következményektől.

Leültem mellé az ágyra, és figyelmesen hallgattam, most végre fény derül Luhan belső, igazi énjére.

-         bármi legyen is az, nem lehet annyira borzalmas és megbocsáthatatlan. – bíztatóan rámosolyogtam, és végre szipogva a szemembe nézett – És ha valami nagy titok, tőlem biztosan nem tudja meg senki.

-         Tudom. – törölte meg az orrát – csak félek hogy utálni fogsz.

-         Ugyan már Luhan, az lehetetlen. Maximum kicsit meglepődött, de semmiképpen sem leszek dühös. Azt hiszem már eléggé edzett vagyok az ilyen helyzetek kezeléséhez.

Mosolyt csaltam az arcára, sikerült elnyernem a bizalmát, és erőt adnom, hogy folytathatni tudja amit elkezdett.

-         Még akkor is, ha nem az vagyok, akinek mondom magam?

-         Piti ügy… - legyintettem – én is hányszor adom ki magam másnak, még előttetek is, és soha egyszer sem nehezteltetek rám emiatt.

-         Ez igaz. – nagy levegőt vett – Ismersz olyan bűbájt vagy varázslatot, ami segítségével megváltoztathatod az alakod, ahogyan csak szeretnéd?

-         Vannak ilyen varázslatok. – bólintottam.

-         Én használtam egyet, mielőtt csatlakoztam volna a csapathoz.

-         Az még nem bűn…

-         Nem érted! – csattant fel szöszi, de vissza is vett a hangerőből – én… én teljesen más vagyok mint a többiek… olyan vagyok mint te… - dadogta zavartan.

-         Mint én? – értetlenkedtem, és magamban azt kívántam bárcsak kinyögné végre.

Ijedten körbepillantott a szobában, attól félve, hogy a falnak is füle van, majd belehajolt a nyakamba és olyan halkan suttogta bele az igazságot a fülembe, hogy alig értettem.

            Úgy vánszorogtam végig a folyosón, mint egy részeg, faltól falig, megbotolva saját lábamban, és a hallottakat dolgoztam fel. Sok mindenre magyarázatot nyertem, mint például miért is éreztem féltékenységet, ha megláttam, vagy hogy Sehun miért vonzódik hozzá annyira, amikor nekem megmondta, hogy a lányokat szereti. Bár nem értettem vele egyet, hogy elmondja a többieknek is, támogatni fogom, nehogy összeomoljon a nyomás alatt, de leginkább Sehun miatt aggódtam, ő mit fog szólni ehhez az egészhez. Elvégre csak ő áll Luhanhoz a legközelebb, remélem nem fogja úgy érezni, hogy csak kihasználták és játszottak vele. Luhan érzései mélyek és tiszták iránta, én meg még nem ismerem olyan jól a maknaet, hogy biztosan meg tudjam mondani, hogy ő is ugyanúgy érez Luhan iránt. De elfogadom Luhan döntését, és egy kis időre elhagyom a házat, hogy tisztázhassa az igazságot a bandatársaival. A kapuban megtorpantam, nem akaródzott egyedül hagynom, hiába könyörgött, hogy ezt egyedül szeretné végig csinálni. Belebámultam az erőtlenül fénylő Napba, majd sarkon fordultam és végigvágtattam a hófedte udvaron. Abba nem akartam közbeavatkozni, amikor elmondja Sehunnak, de ott akartam lenni, amikor közli a többiekkel is.

            Visszalopóztam a házba, és felmásztam a lépcsőn, átlestem a korláton a nappali felé. Túl nagy volt a csend, ami arra engedett következtetni, hogy Luhan már össze is hívta a csapatot, hogy felfedje előttük az igazságot. Közelebb osontam a falhoz tapadva, ügyelve, hogy egy vázát se verjek le a zsúfolt folyosón, majd óvatosan belestem a tolóajtó mögül a szobába. Ahogy sejtettem a fiúk mind egy szálig ott kuporogtak a kanapékon, fotelbe, földön, ahol csak volt hely, Luhan előttük állt lesütött pillákkal, Sehun mellette, hogy erőt sugározzon a bátortalan csapattársának. Ezek szerint elfogadta az igazságot, vagy még Luhan nem is mondta el neki. Akkor viszont nagy pácban lehet. Lélegzet visszafojtva figyeltem a jelenetet, és amikor szöszi megszólalt, torkomban éreztem a gyomrom.

-         Ha el akartok küldeni, teljesen megértem… igazatok van.

Hoppá, lemaradtam a bejelentésről? Elsőnek Suho állt fel a helyéről, majd Kris is követte a másik leadert.

-         Dehogy akarunk elküldeni. – tette kezét az idősebb vállára – tudod, mi már semmin sem lepődünk meg. – nevetett fel.

-         Így szeretünk, ahogy vagy. – lépett hozzá Kris is.

-    Én meg azért nem mertem eddig elmondani, mert attól féltem, hogy itt kell hagyjalak titeket, és megszakadt volna a szívem, ha többé nem lehetek egy közületek.

-         Hiányoztál volna… – verte hátba Sehun – mindenkinek. – tette hozzá gyorsan.

Sorban mindenki megölelgette a szipákoló vokalistát, aki a sok szeretettől teljesen elérzékenyült.

-         Meddig akarsz odakint ácsorogni? – fordult az ajtó felé Kai.

A többiek követték példáját, és én beléptem a szobába.

    - Te tudtad? – kérdezte Baek kerek szemekkel.

    - Én… tudtam… bocsi Luhan, hogy úgy tettem, mintha meglepődnék, de ez az igazság. Jó ideje sejtettem, és akkor lettem benne biztos, amikor a beavatásotokon a fejetekbe láthattam.

   - Ez ijesztő. – szólt közbe Chanyeol.

 - A félreértések elkerülése érdekében, most szólok, hogy előttem nincsenek titkok. Előttem, aki megajándékozott titeket a képességeitekkel, semmi sem maradhat észrevétlen veletek kapcsolatban.

            Sehun gépiesen csüccsent le az ágy szélére, de tekintetét le sem vette szöszi barátjáról, vagy barátnőjéről. Erősen megrázta a fejét, és újrapörgette magában a tényeket, és nehezen összehozta a kérdést, amit már azóta meg akart tudni, amint megtudta az igazságot Luhanról. A másik a ruháit pakolászta a szekrényben, hátat fordítva az őt bámuló maknaenak. Sehun erőt vett magán, Luhan mögé lopózott, és szorosan átölelte annak derekát. A szöszinek kiesett a vállfa a kezéből.

-         Éreztem, hogy hatalmas terhet cipelsz a válladon, amióta csak megláttalak. – finoman belefújt Luhan fürtjei közé, miközben beszélt – És azóta segíteni szeretnék, hogy ne érezd magad egyedül e teher alatt, hittem, hogy képes leszek legalább egy darabot leemelni. – még szorosabban fonta körül karjaival – és most hogy már ismerlek, még jobban akarom, hogy átengedd a súlyt az én vállaimra is.

Megpörgette a szótlan boszorkánymestert, és a szekrényajtónak nyomta.

-         Éreztem, hogy te más vagy mint a többiek, ahogy gondjaidba vettél, mellettem álltál, amikor szükségem volt rád… mindig számíthattam rád. És amit irántad érzek, az nem csak érzéki csalódás, mint azt idáig hittem, hanem valódi érzelem. Számomra is fura ezt kimondanom, de szeretlek Lu Han, annak aki vagy!

-         Sehun…

-         Engedd, hogy befejezzem. – tette mutatóujját Luhan kívánatos ajkaira – valahogy mindig is másképpen tekintettem rád, több voltál, mint egyszerű csapattárs, a testvéremnek tekintettelek, de még annál is többnek… lelki társnak. És lám fény derült a titokra, hogy miért is vonzódom hozzád, hogy miért álmodok veled minden éjszaka, és miért érzek késztetést erre.

Gyengéden megcsókolta a könnyektől nedves ajkakat, végigsimított a puha arcbőrön, és azt kívánta bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

-         Csak úgy kíváncsiságból… láthatnálak régi alakodban? – kérdezte Sehun lefekvéshez készülődve.

-         Sajnálom. A varázslat amit alkalmaztam, visszafordíthatatlan, hacsak…

-         Hacsak, mi?

-         Ha tényleg annyira ragaszkodsz hozzá, talán Nami fel tudná oldani egy kis időre. De nem tudom, mennyire jó ötlet felfednem valódi önmagam. Már el is felejtettem milyen voltam a varázslat előtt.

-         Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni. – bújt közelebb kedveséhez – Miattam nem. Tökéletesen meg vagyok elégedve a mostani alakoddal. – és belecsípett Luhan pocijába.

-         Au. – jajdult fel – ezt azonnal hagyd abba! Tudod, hogy milyen csiklandós vagyok.

-         Hiszen pont ezért csinálom. – vigyorgott gonoszul a maknae és csiklandozni kezdte vergődő szobatársát.

Luhan könyörgései süket fülekre talált, úgy nevetett, hogy már a könnye is kicsordult. Felszabadult volt, hogy végre ledobhatta magáról a mázsás súlyt, mely alatt lassan kezdett összeroppanni. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy minden elrendeződött, és hogy így is elfogadták társuknak azok, akiket legjobban szeret a világon. Boldogsága hegyének csúcsán pedig az a személy mosolygott vissza rá, akiért mindent kockára téve választotta ezt az utat.

-         Szeretlek! – egy csókkal fegyverezte le támadóját.

A maknaet meglepte Luhan ajkainak édes bosszúja. Magához szorította, és el nem engedte, míg el nem nyomta mindkettejüket az álom.