Miért pont én? 1.rész

               Régen elmúlt már éjfél és még mindig nem jött álom a szememre. Fel alá járkáltam pici szobámban, és magamban tépelődtem az előző napi eseményeken. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni amit hallottam. Még hogy én kellek neki… annyi nálamnál jóval csinosabb lányokat is megkaphatna, miért pont én kellenék neki? Két lehetőség között hezitáltam, vagy csak a bolondját járatja velem, hogy mindenki előtt megalázhasson, vagy egy újabb trófeára vadászik a gyűjteményébe. A harmadik variációra gondolni sem mertem, hogy esetleg komolyan gondolta, amit a próba után olyan meggyőzően közölt velem. Nem, ezt túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

            Nem kaptam levegőt, így elhúztam a tolóajtót, és kisétáltam a hóesésbe, így mezítláb és pizsamában. A tél derekán jártunk, és itt Japánban megállás szakadt a hó nagy fennakadást okozva a közlekedésben, így csak a sors kegyének köszönhetem, hogy épségben keltem át az óceánon és érkeztem meg karrierem újabb állomására. Ahogy az is hihetetlen csoda volt számomra, amikor annyi jelentkező közül engem választottak ki az NH Media legújabb üdvöskéjének  Nem tartottam magam a legjobb énekesek és táncosok közé, csupán azért jelentkeztem, hogy feszegessem saját képességeim határait. Hiába kaptam annyi elismerő szót, még mindig nem hiszek magamban… nem hiszem, hogy képes leszek végigcsinálni annyi próbát, fellépést, hangfelvételt, interjút, ez nem én vagyok. Mégis a menedzserem meg volt róla győződve, hogy kár lenne egy ilyen tehetséget elszalasztani, így Kim Hyungjoon elvállalta hogy egyengeti a karrieremet a U-Kiss mellett. Az első találkozás is csak azt erősítette bennem, hogy semmi keresnivalóm itt, és sikerült is volna megszöknöm az első napon, ha Alexander nem lép közbe. Maradásra bírt, és én adtam magamnak egy esélyt, hogy bebizonyítsam elméletem, vagy annak az ellenkezőjét.

            Besüppedtem a bokáig érő hólepelbe, de nem éreztem sem hideget, sem fájdalmat. Mindenáron ki akartam üríteni a fejem, nem gondolni semmi másra, csak hagyni, hogy körül vegyen ez a fehérség, békével és nyugalommal ölelve át. Behunytam a szemem, lassan belefeküdtem a ragyogó hóágyamba, és nem is akartam többet felkelni onnan. Egy pillanatra megcsapott a jeges hideg, de hamar helyet cserélt a bizsergető meleg érzéssel, mely a lábujjamtól kezdődően egészen a fejem búbjáig áradt szét. Mintha csak a felhők között lebegtem volna, a vattapamacsok között, súlytalanul és gondtalanul, az idők végezetéig. Egy hangra lettem figyelmes. Távolinak tűnt, és erőtlenül jutott keresztül dobhártyámon, mintha a saját hangom lett volna. Felkavarodott körülöttem a hófelhő, megzavarva nyugalmamat, és felébredtem a valóságra. Tagjaim halálra fagytak, nem is éreztem őket, és nem is bírtam megmozdulni. Ki tudja mióta fekhettem a hóban, amikor felfedezték, hogy ott vagyok. Vékony hóréteg lepte be a testem, a hajamban jégcsapok meredeztek. Éles és szúró fájdalom hasított a tüdőmbe, ahogy megpróbáltam felülni, mondhatom nem sok sikerrel. Aztán rám tört a megállíthatatlan reszketés, és úgy éreztem itt a vég, halálra fogok fagyni. És ekkor erős karok emeltek fel hókoporsómból, a test melege új erőt adott, és kinyitottam a szemem. A reszketés nem akart abbamaradni, pedig már melegem bebugyolálva az ágyamon feküdtem. Xander lehelgette elgémberedett ujjaimat, hogy életre keltse a kék minden színárnyalatában játszó végtagjaimat. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy akár egy hangot is kinyögjek, így visszahunytam a szemem, és visszasüllyedtem az öntudatlanságba.

            Másnap csupán enyhe hőemelkedésem volt, semmi komolyabb. Xander addig addig faggatózott, míg kénytelen voltam belehazudni szép két szemébe.

-         Csak kilestem a hóesésben, de megcsúsztam a jeges kövön, és beverhettem a fejem.

Azt még véletlenül sem akartam elmondani, hogy szándékosan feküdtem a hóba, de Xandert meggyőzték a szavaim.

-         Hála istennek, hogy nem lett komolyabb bajod. – fordította tekintetét az ég felé – nem fagytak el az ujjaid, nem kaptál tüdőgyulladást, lázad sincs, még csak meg sem fáztál. – sorolta.

Erre viszont egy hatalmasat tüsszentettem, és majdnem kilöttyentettem a forró teámat a paplanra.

-         Azért kicsit megfáztam. – szipogtam.

Gondoskodóan elvette a kezemből a bögrét, és egy zsepit kaptam helyette. Kifújtam az orrom, közben lopva rásandítottam, és ő engem nézett aggódó, tágra nyílt gesztenyebarna szemeivel. Olyan szép, kellemes meleget árasztottak magukból, ha közelemben tudhattam, mindig sokkal kellemesebben teltek a percek, és mintha az önbizalmam is felerősödött volna. Ennek tudatában mardosott a bűntudat, hogy így ráijesztettem, és önző módon megint csak magamra gondoltam, amikor kifeküdtem a hóba. A fiúk közül ő és Dongho álltak hozzám a legközelebb, barátságos közeledésükkel segítettek, hogy jobban érezzem magam új környezetemben. És ezért nagyon hálás voltam a két fiúnak, erre meg ilyen ostobaságot csinálok, mégis mit gondoltam, komolyan meg akarok halni? Megráztam a fejem, minek eredményeképp szépen bele hasított a fájdalom. Xander egy fájdalomcsillapítót tett a tenyerembe, és visszaadta a bögrét.

-         Köszönöm! – mosolyogtam rá – nem is tudom mihez kezdenék nélküled.

Jól estek neki a szavak, és megkönnyebbülve mosolygott vissza rám.

-         Szeretném, ha kicsit óvatosabb lennél, mert ha így folytatod halálra fogom izgulni magam.

-         Megígérem, hogy óvatosabb leszek. – kortyoltam bele a teába.

Rövid hallgatás után zaklatottan feltett egy kérdést, amitől azt hittem mentem megfagy a vérem az ereimben.

-         Kibum megkért, kérdezzem meg, hogy döntöttél-e már?

-         Miről? – kérdeztem hevesen.

-         Azt nem árulta el, azt mondta te tudni fogod miről van szó. – elbizonytalanodott – ti jóban vagytok?

-         Nem tudom. – a sírás kerülgetett, és kihallatszott a hangomból.

-         Történt valami? – húzódott közelebb Xander – bántott?

Az utolsó szó csak kicsusszant a szájából, könnyes szemekkel fürkésztem az arcát, hátha le tudok róla olvasni valamit, és őszinte aggódás és rémület sugárzott szemeiből. Jól ismerheti már csapattársát, hogy ilyet kérdezzen tőlem. Nem tudtam mit feleljek… nem akartam megbántani azzal, hogy igen mondok, de hazudni sem volt szívem.

-         Nem tudom. – nyögtem ki végül – csak úgy érzem nem őszinte velem.

-         Kibumon nehéz kiigazodni és még nehezebb kiismerni. – együttérzése nyugalommal töltött el – Ha úgy érzed, hogy kellemetlen a társasága, akkor inkább kerüld el. – keserűen felnevetett – jó mi? Miket tanácsolok itt neked… besározva ezzel egy barátomat. De tudom, néha komolyan én is megijedek tőle.

Xanderrel való beszélgetésünk egy sötét titkot sejtetett Kibum körül, amiről ezek szerint mindegyik bandatag tud, de mégsem beszélnek róla, és próbálnak tudomást sem venni a dologról. És most Xander arra kért, én se feszegessem az ügyet. Mennyire lehet komoly, hogy még a saját barátai is félve tekintenek rá? Valami múltbéli hiba, vagy mostanában történt dologról van szó, ami ennyire felzaklatta az amúgy mindig mosolygós fiút? Látva a szomorúságot az arcán nem mertem rákérdezni, de megesküdtem, fényt derítek Kibum titkára. Azért figyelmeztettem magam, hogy másvalakinek is ígéretet tettem, hogy vigyázok magamra, és nem akartam neki csalódást és felesleges aggodalmakat okozni.

            Egy napi ágyban heverészés után, már kutya bajom se volt, így csatlakozhattam a lázasan próbáló énekes pacsirtákhoz és táncos lábú dívákhoz. Kicsit berekedtem a több órás hidegben heverészéstől, így hát inkább a tánclépések gyakorlásával ütöttem el az időt. Egyedül voltam a tükrökkel teli kis teremben, a zene a fülemben szólt, és én szorgalmasan próbáltam tartani a ritmust, ami nehezebbnek tűnt, mint ahogy azt elsőre gondoltam. A tükörből észrevettem, hogy nyílik az ajtó és belépkednek rajta a fiúk, mind a kilencen.

-         Hát itt vagy! – derült fel Xander – már mindenhol kerestünk.

-         Még az udvart is átkutattuk, hátha esetleg megint heverészni támadt kedved. – nevetett Dongho.

-         Nem azért vagyok itt, hogy heverészgessek. – kacsintottam.

-         Helyes. – csapta össze a tenyereit Soohyun – Akkor el is kezdhetjük a közös lépések begyakorlását. Kiseop, tied a pálya.

-         Közös tánclépések? – súgtam oda Xandernek.

-         Nem is tudsz róla? Hyungjoon-shi leszervezett a jövő hétre egy közös fellépést itt Osakában. Együtt fogunk színpadra állni, hát nem nagyszerű?

Én ennek annyira nem örültem, de egy barátságos mosoly mögé rejtettem aggodalmaimat. A csapat legidősebb tagja semmit sem vett észre.

-         Ti ketten, elég a beszédből. – parancsolt ránk a leader – Nami, de itt fogsz kezdeni, mutatott a közte és Kibum közötti üres helyre.

-         Énekelnem is kell majd? – álltam be vonakodva a két fiú közé.

-         Persze. – értetlenkedett Soohyun – de most elsőnek a koreót tanuljuk be, ez a nehezebb feladat.

Nem váltottunk több szót, mert Kiseop elindította a nyers zenei alapot, és ismertette az első lépéseket. Az elején még egész könnyűek voltak, de aztán a közepe felé teljesen elvesztem a lépésekben, egyszer az ellenkező irányba forogtam, és sikeresen nekiütköztem Kibumnak. Zavartan kértem elnézést, majd visszakullogtam a helyemre, miközben igyekeztem elkerülni a szemkontaktust. Szerencsére amikor az én részemet kellett énekelnem, akkor nem kellett hozzá mozogni, de most így elég nevetségesen nézett ki, úgy ácsorogtam középen, mint aki mindjárt összeesik. Hát sajogtak rendesen a tagjaim, de egy szóval sem panaszkodtam, a fiúk cseppet sem tűntek fáradtnak, pedig már órák óta egyfolytában csak táncoltunk. Végül Dongho nyöszörgött, hogy wc-znie kell és tartsunk már egy technikai szünetet. Kihasználva az alkalmat én is elszaladtam a mosdóba, és bent is maradtam egy ideig, csak bámultam magamat a tükörben. Megmostam az arcom, majd visszasétáltam a terembe. Ahogy beléptem, Xander egy vizes palackot nyomott a kezembe.

-         Nem vagy szomjas? – kérdezte.

-         Arigato, akarom mondani kamsahamnida.

Még nehezen szoktam meg a nyelvet, sokszor előfordult velem, hogy japánul kezdtem el válaszolgatni, igaz a fiúk már egész jól tudtak japánul, csak nekem ment még nehezen a koreai. Még egy apró hiba ami miatt nem értettem miért is kerültem én ide.

-         Folytathatjuk? – kérdezte Kiseop, aki már melegítette is befele – Nami, bírod még?

-         Igen. – vágtam rá határozottan és lenyeltem az utolsó korty vizet, majd a helyemre siettem.

A próba második fele jobban ment, ami a tánclépések megjegyzését illeti, a tagjaimat viszont már nehezebben tudtam mozgatni, mintha minden végtagomra mázsás súlyokat erősítettek volna. Mégis erőt vettem magamon, és olyan magasra emeltem a karjaimat, amilyen magasra csak kellett, olyan magasra ugrottam fel, mint a legtöbb fiú, és még közben mosolyogtam és a dalt is dúdoltam magamban. A részemhez érve most nem álltam úgy mint egy faszent, hanem mintha énekelnék, ringatóztam jobbra balra. A szünetben átolvastam a dalszöveget, és memorizáltam a sajátomat.

            Alig múlt el dél, amikor a menedzserünk teli kosárral lepett meg minket, mindenféle finomságokat osztogatva szét az éhenkórász banda között. Én shusit kaptam és valami kínai tésztás ételt, de mindkettő nagyon ízlett, nem is hagytam egy morzsát sem. Xander látva milyen étvággyal eszem, rakott a sajátjából át a tányéromba, de Dongho azzal a lendülettel el is lopta tőlem.

-         Nem jó ötlet, még a végén elhízik, annyit eteted.

-         Dongho, azt nem neked szántam! – mérgelődött a legidősebb.

-         Semmi baj, jóllaktam. – csitítgattam.

-         Biztos? Olyan kicsi vagy.

-         Az evés ezen már nem segít. – nevettem.

-         De a mozgás annál inkább. – okoskodott Kiseop – minél hajlékonyabb vagy, annál könnyebb lesz a tartásod, és így úgy tűnik, mintha magasabb lennél.

-         Ezt eddig is tudtuk. – morogta az orra alatt Eli.

-         Nami, mennyire viseled el a magassarkút? – kérdezte hirtelen Hyungjoon.

Meglepett és zavarba hozott a kérdése.

-         Attól függ. – magyaráztam – a tűsarkút nem nekem találták ki, de elhordok bármilyen más magassarkú cipőt.

-         Ehhez mit szólsz? – egy dobozt halászott elő egyik nagy szatyrából, és átnyújtotta.

Hevesen vert a szívem, amikor kicsomagoltam és megpillantottam életem eddigi legszebb cipellőjét.

-         Gyönyörű. – ámuldoztam.

-         Remélem eltaláltam a méretet, ha nem akkor még ki lehet cseréltetni. Próbáld fel.

Félénken levettem tornacipőmet, és felhúztam lábamra. Pontosan rásimult, mintha csak rám öltötték volna, felálltam, tipegtem benne néhány kört. A szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy ilyesféle ajándékokkal halmozzanak el, nekem pedig elég volt a szeretetük és a támogatásuk.

-         Nagyon csinos. – ámuldozott Dongho.

-         Szeretném, ha ezt vennéd fel a jövő heti fellépésen. – mosolygott a menedzser.

-         Köszönöm. – hajoltam meg.

Kiseop felpattant és mellém állt, hogy leellenőrizze, mennyivel lettem magasabb. Kacérkodva még jobban kihúztam magam, és ezen jót nevettünk.

            Alig vártam, hogy végre lezuhanyozhassak, és ágyba fekhessek. Mivel csak egy fürdőszoba volt a házban a fiúk udvariasan előre engedtek, és én udvariasan nem töltöttem túl sok időt pancsolással. Éppen lefekvéshez készültem, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Kérdezés nélkül kinyitottam, és elhűltem amikor tudatosult bennem ki áll a küszöb túloldalán. Rá akartam csapni az ajtót, de könnyedén megtámasztotta a kezével, és beslisszant a résen, mint egy macska.

-         Szép estét! Felébresztettelek?

Nem mozdultam, Kibum helyettem zárta be az ajtót, majd körbenézett a szobában.

-        Nem aludtam. – fordultam felé, és nekidőltem az ajtónak.

Addigra kényelmesen helyet foglalt az ágy szélén és cseverészni kezdett, szerintem az sem zavarta volna, ha oda sem figyelek arra amit mond, annyira belefeledkezett saját hangjának hallatásába. És igazából fel sem fogtam szavai értelmét, jobban lekötött mélyen kivágott pólója, fésületlen fekete fürtjei, izmos karjai, és a hangja. A hang mely akárhányszor meghallom, egyszerre tölt el csodálattal és rémülettel, magához vonz, majd pedig eltaszít. És a legjobban az félemlített meg, hogy fogalmam sincs hogyan lehetett ilyen hatással rám a fekete hajú és fehér bőrű énekes. Egyik felem leült volna mellé, szorosan hozzásimulva oldalához, de másik felem minél messzebbre akart kerülni ettől a szépségtől.

-         És hogy érzed magad az első közös próbánk letudta után?

Kérdése váratlanul ért, összerezzentem, és elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem éjfekete szemeibe.

-         Fáradtan. – nyögtem ki.

-         Akkor nem is zavarlak tovább. – felállt és az ajtóhoz sétált – kiengedsz?

Felocsúdtam, hogy nem tud távozni addig, amíg én az ajtónak támaszkodom… de nem tudtam eldönteni mit szeretnék, hogy elmenjen, vagy hogy maradjon. Végül csak félrecsusszantam az útjából és már nyitottam volna a kilincset, amikor egy hirtelen mozdulattal egyik kezével nekitámaszkodott az ajtónak pont az orrom előtt. Úgy megijedtem, hogy hátraléptem egyet, de útban volt a keze és az ajtó melletti kis szekrény, így sarokba szorultam. Most ügyeltem hogy ne nézzek a szemébe.

-         Majdnem elfelejtettem. – tette az ártatlant – nem feleltél még a kérdésemre.

Olyan közel hajolt, hogy éreztem leheletét a bőrömön, valami kis hang azt súgta hogy meneküljek, minél messzebbre. Kibújtam a karja alatt és az ágyamhoz szaladtam.

-         Most menj el kérlek!

Zaklatott voltam és rémült. Kibum kíváncsian méregetett, majd egy lépést tett felém.

-          Ha közelebb jössz, sikítok. – figyelmeztettem.

Ezen jót mulatott, és egy ugrással előttem termett, betapasztotta a számat és ráborultunk az ágyra. Erősen leszorított, hogy ne vergődjek, de úgy meg voltam rémülve, hogy moccanni sem mertem.

-         És mit érnél el vele? Előbb vagy utóbb úgyis az enyém leszel… - szája gonosz mosolyra húzódott – vagy akár itt és most.

Beleszagolt a hajamba, és én kővé dermedve feküdtem, a szívem úgy kalapált, majd kiszakadt a mellkasom, levegőt is alig kaptam.

-         Őrjítő az illatod, nem bírom tovább fékezni magam.

Megcsókolta a nyakam, nyelve hegyével végigszaladt egészen a fülem mögé, majd olyasmit tett, amitől belesikítottam a tenyerébe. Ökölbe szorult a kezem és minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól, nem sok sikerrel. Az erőfeszítéstől és a fájdalomtól már szinte csillagokat láttam, és lassan feladtam minden próbálkozást, hogy sikerülhet kiszabadulnom vasmarkaiból. Végül a hirtelen vérveszteségtől elájultam.

            Szörnyű fejfájásra ébredtem, remélve hogy a tegnap estét csak álmodtam, de a mikor a tükörben szembesültem a valósággal, újra elkapott a fagyos rémület. Egy magas nyakú pulóvert húztam magamra, és próbáltam természetesen viselkedni a reggelinél. Kerültem a pillantásokat, főleg a feketeségét, de igen nehéz volt tudomásul sem vennem jelenlétét. Tudtam, hogy senkinek sem árulhatom el mi történt az este, Kibum valószínűleg nem hagyná annyiban és ugyan ki hinne nekem. A próba borzalmasan ment… egyfolytában akadályozott a saját lábam, és rettentően szédültem. Megkönnyebbülésemre a fiúk a tegnapi hajtásnak és a hóban pihenésnek tulajdonították rosszullétem, Soohyun meg is parancsolta menjek inkább pihenjek le, vegyek forró fürdőt, de amint jobban leszek tipegjek vissza a próbaterembe. Nem is akartam vitázni, örültem, hogy végre megszabadulhatok a kínos pillantásoktól és a további kérdésektől.

            Semmi kétség, Kibum megharapott… és ivott a véremből… egy vámpírral lakom egy fedél alatt. Na de nem sokáig. Reméltem észrevétlenül meglóghatok, amíg a fiúk próbálnak. Össze is pakoltam, ami körülbelül öt percembe tellett, utoljára Hyungjoontól kapott csizmámat gyömöszöltem bele a táskámba. Minél előbb el akartam tűnni, és minél messzebb kerülni a fekete démontól. Akartam is, meg nem is. De a józan ész azt diktálta saját testi épségem érdekében köszönés nélkül fel kell szívódnom. Egyedül Alexandert és Donghot sajnáltam, ő miattuk hajlandó lettem volna a maradásra, de a tegnap este történtek úgy feldúltak, hogy képtelen voltam tiszta fejjel átgondolnom a helyzetet. Kilestem a folyosóra, majd lábujjhegyen elindultam a bejárati ajtó felé. Hatalmasat sóhajtottam, amint kitettem a lábam a küszöbön, majd gyorsabb tempóra váltottam, és már magam mögött is hagytam rémálmom szigetét. Mentem előre vakon, halványan emlékeztem merre lehet a buszpályaudvar. Végül megtaláltam a helyes irányt és átvágtattam az út túloldalára. Előkotortam a telefonom a zsebemből, mert az kitartóan rezgett. Összeszorult a torkom, amikor elolvastam a nevet.

-         Szia kiscsajszi! – köszönt Xander – merre kószálsz? Kész az ebéd, csak rád várunk.

Ekkor megszólalt a pályaudvar hangos bemondója, hogy 10 perc múlva indul a reptéri járat… lebuktam.

-         Hol vagy? – kérdezte kétségbeesetten – Maradj ott ahol vagy, érted megyek! El ne mozdulj!

-         Sajnálom, de nem maradhatok. – hangom elcsuklott ahogy búcsút vettem tőle, majd megszakítottam a hívást.

Futólépésben szálltam fel a buszra, és reméltem, hogy nem ér ide időben.

            Nem bírtam tovább visszafolytani a könnyeimet, és amikor becsukódott a busz ajtaja, kibuktak belőlem. Leghátul ültem, így senki sem láthatott. A reptérre érve valamennyire összeszedtem magam, és a maradék pénzemet repülőjegyre költöttem… hogy utána mi lesz nem is akartam belegondolni, először szálljunk fel, a többivel később is ráérek foglalkozni. Keresgélnem kellett a megfelelő kaput, de még így is rengeteg időm maradt a felszállásig. A büfében ücsörögtem kávét szürcsölve, amikor szemem sarkából láttam, hogy valaki lehuppan mellém.

-         Végre megtaláltalak. – törölte meg homlokát Xander.

-         Te meg mit keresel itt? – nyeltem félre a kávét, kisebb köhögőrohamot idézve elő.

Megveregette a hátam, majd átölelt.

-         Butuska, mégis hova akarsz menni? – kérdezte.

-         Mindegy az, csak el innen… jó messzire. Ne érts félre, nem miattad, csak történt valami ami miatt nem maradhatok.  

-         Nami! – komolyabb hangvételre váltott és megfogta a kezem – tudom mi zaklatott fel ennyire, és teljesen megértem. Amikor én is először szembesültem vele, belőlem is hasonló reakciót váltott ki.

-         Most Kibumról van szó? – vágtam közbe.

-         Megígérte, hogy soha többet nem tesz ilyet, és nagyon sajnálja hogy így rád ijesztett.

-         De megharapott. – vettem vissza a hangerőből, mások is voltak a büfében.

-         Igen, erre nincs mentség, de ezt ő jobban el tudná neked magyarázni, miért nem tudott uralkodni magán a jelenlétedben.

-         Azt hiszem nem akarom tudni. – pufogtam és lopva az órára pillantottam.

-      Nami, ha most elmész, ki tudja mikor találkozunk legközelebb. – megszorította a kezem – kérlek maradj! Ismerem Kibumot, és bízhatsz benne… nem is… bízzál bennem. – könyörgött.

Mióta lettem ilyen ijedős nyuszi, hogy csak úgy vakon elfutok a problémák elől bele a nagyvilágba? Hát erre tanított az élet? Ezért fogtam bele világmegmentő küldetésembe, hogy már az első kis akadálynál hátat fordítsak és visítva szaladjak haza anyuci szoknyája alá? Nem, ez nem én vagyok.

-         Rendben maradok!

-         Vííí!!! - a nyakamba ugrott és jól megszorongatott, alig kaptam levegőt – nem fogod megbánni.

-         Már most megbántam. – ráztam a fejem.

-         Segítek tisztázni a dolgokat közted és Kibum között, meglásd minden jóra fordul.

Nem értettem hogy lehet ennyire pozitívan hozzáállni ahhoz a tényhez, hogy egy vámpír is a csapat tagja. Ezért jöttem ide, hogy elmeneküljek múltam démonjai elől, erre meg egyenesen belefutok egybe. Kezdtem úgy érezni, hogy vonzom a veszélyt, mert hogy szabadulni sehogy sem sikerül az örökös szorongástól, az már szent. Azért döntöttem végül a maradás mellett, reméltem ha szembenézek félelmeimmel könnyebben feldolgozom szüleim halálát és azt, hogy azon a gyászos éjszakán sorsom összefonódott az éjszaka annak minden teremtményével.