Miért pont én 2. rész

         Xandernek be nem állt a szája egész úton, rengeteg kérdést tett fel, aminek a felére sem volt időm felelni, mert csak úgy záporoztak a fejemre. Mire a kapuba értünk, elfogytak a kérdései, de egyre azért még kíváncsi volt.

-         Honnan tudsz a vámpírokról?

-         A hírekből?!

-         Jó jó… de most komolyan… nem attól akadtál ki hogy Kibum vámpír, hanem attól, hogy megharapott. – hozta fel újból a témát – vagy nincs igazam?

Vitatkozni akartam, de semmi értelmes nem jutott az eszembe, így csak bólintottam egyet, széles és elégedett mosolyt csalva az arcára, de ezzel még nem szállt le a témáról.

-         Szóval?

Már az emeleten voltunk, várakozóan toporgott az ajtóm előtt. Annyira barátságosan mosolygott, ha kissé jobban elérzékenyülök, elmeséltem volna az élettörténetemet, kitérve a titkaimra, de ez még korai lett volna. Nem akartam belekeverni olyan dolgokba, amiből csak baja származhatna.

-         Gyere, elmesélek valamit. – intettem, és beléptem a bűntény helyszínére.

Tágra nyíltak a szemei amikor megtudta mivel foglalkoztak a szüleim és hogyan haltak meg, és én hogy kerültem Koreába, majd pedig hogyan nyertem felvételt az NH Media ügynökségéhez. Együtt érzően bólogatott, néha szorított egyet a kezemen. Még soha ennyit nem beszéltem egyfolytában, teljesen kiszáradt a szám, így lementünk a konyhába meglesni, hogy tettek-e félre nekünk egy-egy adagot az ebédből, és hogy leöblítsem cserepesre beszélt torkomat.

-         Farkas éhes vagyok. – mikrózta meg a kaját Xander.

Ahogy ezt kimondta nekem is hatalmasat korgott a hasam, ezen jót nevetett, és szedett még egy kanállal a tésztából a tányéromra.

-         Többiek próbálni vannak? – kérdeztem miután mindent elpusztítottam a tányéromról.

-         Ühüm. – felelte teli szájjal – már meg is etted? Kérsz még? – tolta elém a tányérját.

-         Isten ments! – nevettem – ha még egy falatot eszem, kidurranok.

Gyorsan letolta a maradék tésztát, majd teli pocakkal besétáltunk a próbaterembe. Beültem a sarokba, és figyeltem a fiúkat, összehasonlítva ki hogyan táncol. Izgultam vajon mit fognak szólni, hogy ismét sikerült majdnem meglépnem, de mint legutóbb, most is Xander hozott vissza. Már előttem is voltak a rajongói levelek, telefirkálva mindenféle pletykákkal a banda legidősebb tagja és a köztem lévő bimbózó románc cím alatt. De az hogy a banda tagjai hogyan vélekednek rólam, cseppet sem izgatott… mindig is különc voltam, megtartom hát jó szokásomat. Biztos voltam benne, hogy Xander kérlelte barátait ne faggatózzanak nálam, és ezért igen csak hálás voltam neki. Ő maga csatlakozott a fiúkhoz, nekem nem volt kedvem teli hassal ugrándozni, ezt később Xander is megbánta.

            Telefonom csörgésére riadtam és nagyot dobbant a szívem, amikor egy ismerős hang szólalt meg a vonal túloldalán.

-         Szia Nami, benne vagy a tv-ben. – csendült fel Baekhyun kisfiús hangja.

-         Béki! – visítottam bele a telefonba – hogy a csudába szerezted meg az új számom?

-         Hehe. – kuncogott – vannak kapcsolataim. De nem ezért hívtalak fel… jövő héten, ha visszajöttök a japán turnétokról, lesz egy közös interjúnk, vagyis ugyanott és ugyanakkor hívtak meg minket az Mnethez. Már alig várom, hogy viszotlássalak… nagyon hiányozol…

-         Te is nekem, és ha már így hozta a sors, mit szólnál, ha megvalósítanánk egyik nagy álmunkat?

Rövid csend a vonal másik végén majd egy hatalmas visítás, el kellett tartanom a mobilom, ha nem akartam, hogy kiszakadjon a dobhártyám. Még Chanyeol is rászólt, hogy csendesebben.

-         Fenébe le kell tennem. – cuppogott egyet – nem tudom mikor tudok legközelebb telefonálni… de remélem hamarosan kapok saját telefont, a végén könyörögni fogsz, hogy tegyem le. – nevetett.

-         Remélem nem. – nevettem én is – minden jót, és akkor jövőhéten tali!

-         Sok sikert!

Ez a rövid telefonhívás sokkal jobb kedvre derített, így beálltam próbálni én is a fiúkhoz. Az utolsón már Hyungjoon is bent ült, és mindenkit megtapsolt, és bízott benne nagy sikerünk lesz a két nap múlva esedékes fellépésünkön. A táncpróba után ragaszkodtam hozzá, hogy tartsunk énekórát is, mivel a saját dalomat is szerettem volna tökéletesíteni. Nem kis meglepetésemre senki sem akart kimaradni, épp hogy befértünk a stúdióba. Ennél kisebbre nem is tervezhették volna ezt a szobát. Hogy is mondjam, eléggé családias hangulatot idézett elő, ahogy egymás hegyén hátán betuszkoltuk magunkat az ajtón. Eleinte feszélyezve éreztem magam a fiúk jelenlétében, de amint kieresztettem a hangom, elpárolgott minden feszültség, és csak a dalra koncentráltam. Soohyun nem bírta ki, hogy ne dúdolja velem, de nem is igazán zavart.

            A hétvégén megállás nélkül próbáltunk, de senkit sem kellett noszogatni, mert élveztük egymás társaságát, még Kibum jelenléte sem szegte kedvem, sőt még beszélgettem is vele néhány mondatot, jelentéktelen dolgokról, de a napokkal ezelőtti incidens nem került szóba, ami nem azt jelenti, hogy teljesen elfelejtettem, vagy hogy egy szemernyit is megbocsátottam volna neki, vagy akár közelebb kerültünk volna egymáshoz. Egyszerűen nem akartam bunkó lenni, hogy amíg mindenki mással jól kijövök, addig őt kerülöm, mintha leprás lenne. Amikor reggel felriadtam az ébresztőmre, hipersebességgel foglaltam le a fürdőt, még mindenki más aludt, így volt egy kis időm rendbe szedni magam, pár óra múlva már a színpadon kell kiadnom magamból a legjobbat. Olyan izgatott voltam, nem boldogultam a szempillaspirállal, folyton belenyúltam a szemembe, így abban maradtam, hogy a sminkesekre bízom. Azért próbáltam meg én ezt a számomra bonyolult műveletet, mert nem szerettem volna ha olyan maskarát kennek rám, ami egyáltalán nem hozzám illő.

- Izgulsz? – kérdezte Hoon a színfalak mögött.

- Ki nem? – száradt ki a szám.

Először is attól féltem, hogy már a lépcsőn orra bukom és kitöröm vagy a bokám, vagy a nyakam, és ezeket a filmkockákat ezerszer, ezerféleképpen leforgattam magamban, de hála a gondviselésnek semmi ilyesmi nem történt. Felálltunk a Forbidden love kissé hosszabbított változatához, hogy mindenkinek jusson elég szöveg. A közönség velünk együtt énekelte, még amikor az én részem következett, akkor sem csillapodtak a kedélyek. Amikor meg a vége felé Hoon-nal úgy tettünk, mintha megcsókolnánk egymást, hisztériás sikítozás támadt a színpad előtt. Ezt a kis mozzanatot tegnap találta ki Hyungjoon, ha már tiltott szerelemről szól a dal, legyen benne egy kis csavar. Hoon tiszta zavarba jött a közelségemtől, még a hangja is elcsúszott, de hamar korrigálta hibáját. Piruló arca láttán kissé összezavarodtam, és nem sok hiányzott, hogy hanyatt vágódjak a saját lábamban, ahogy hátrafelé lépkedtem, nem is tudom ki kapott el, de tökre olyan volt, mintha ez is része lenne a koreográfiának. Még jó hogy már nem volt több szövegem, csak a refrénnél csatlakoztam be, mert én is úgy jártam volna, mint az előbb Hoon.

            Szusszanhattam egyet, míg a fiúk koncerteztek, ehhez én már nem kellettem, és volt időm felkészülni a saját dalommal, azzal zárjuk majd le a japán turnénkat és egyben az én bemutatkozásomat. Persze csak japán dalokkal készültünk, Hyungjoon és a fiúk is így szerettek volna kedveskedni a rajongóknak, akik itt sokkal jobban megbecsülik és szeretik őket, mint szülőhazájukban. Túl hamar vége lett a koncertnek és azon kaptam magam hogy egyedül állok a mikrofon előtt, mely kicsit magasabbra lett állítva, így igazítottam rajta. Behunytam a szemem, kizártam minden külső zsivajt, egyedül a felcsendülő dallamot hallottam, de azt is mintha csak belülről szólt volna. Amikor kiengedtem a hangom, egy másik világba léptem át, és magammal ragadtam a közönséget is, mely most néma csendben tekintett előre, és még a dal végeztével is másodpercekig meg sem moccant. Lehet túlságosan drámaira vettem az előadásmódomat, és az is megfordult a fejemben, hogy nem tetszett nekik. De aztán hatalmas kő esett le a szívemről, amikor egyre erősödő újjongásban törtek ki. Sikerült! Ez volt az első gondolatom. Csak álltam ott, és ittam magamba az elismerést, majd a fiúk is felpördültek mellém, és közösen hajoltunk meg és köszöntünk el a lelkes rajongók nagy bánatára.

            Még soha nem éreztem ilyet, mintha a fellegekben lebegnék, és ezt nem csak azért mondom, mert félúton voltunk Szöulba. Elmerengve bámultam ki az ablakon, mellettem Dongho az igazak álmát aludta a vállamra hajtva fejecskéjét, és abban a percben számomra a legszebb pillanataim egyikét éltem át éppen. Valaki megkocogtatta a fejem, és egy mogyorós zacsit lebegtetett az orrom előtt. Xander ült mögöttem. Elvettem tőle a nasit, majd olyan halkan nyitottam ki amennyire csak lehet egy ilyen zörgős papírt, de ha a kis maknae nem ébred fel a zajra, majd felébred az étel illatára, na meg a ropogtatásomra. A második szem mogyoró után már az ő kacsójában landolt a zacskó és én visszasüllyedhettem gondolataim pamacsfelhői közé. El is nyomott az álom, már leszálltunk, amikor ébresztgettek, hogy megérkeztünk, még a zötyögős landolásra sem riadtam fel, pedig Dongho azt mondta elég borzalmasan értünk földet. A reptéren már vártak minket a rajongók hada, és a kék ford transit kisbuszunk, hogy elfurikázzon minket a pihe puha, kényelmes hálókörleteinkbe. Persze a tagok jó részének volt már saját lakása, de az ügynökség továbbra is rendelkezésükre bocsátotta közös lakórészlegüket, nekem meg nem volt máshova mennem. Néha ezért elég bosszantó volt kilenc fiúval közös háztartásban élni, viszont azzal meg voltam elégedve, hogy saját kis kuckómba nem tehették be a lábukat, hogy ott is akkora felfordulást tegyenek, mint a ház többi részében. Egyedül Xadner, Kevin és AJ figyeltek oda a tisztaságra, és segítettek be a mindennapos romok eltakarításában. Közel voltam ahhoz, hogy felvessem azt az ötletet, miért nem fogadnak fel egy bejárónőt, de valószínűleg kinevettek volna, így inkább csak magamban bosszankodtam, amikor a reggeli mosogatás is rám maradt. Hyungjoon sem tartotta valami kényelmes megoldásnak, hogy együtt lakjak a fiúkkal, de jelenleg nem álltak úgy anyagilag, hogy külön szállásoljanak el valahol.

-         Megleszek, miattam nem kell aggóni. – hitegettem – nagyon rendesek velem a srácok.

-         Sajnálom, ha kellemetlenül érzed magad. – vakarta a fejét a menedzser.

-         Dehogy! Jól megvagyunk. – mosolyogtam.

-         Rendben. – sóhajtott – de ha bármi olyan történik, azonnal értesíts és rendet teszek közöttük.

Nem voltam benne biztos mit értett azon, hogy ha olyan történik… és itt Kibumra terelődtek a gondolataim. Vajon ő tudja? Ez hülye kérdés… hiszen a bátyja, biztosan tudja… lehet hogy ő is vámpír? Csapott belém a felismerés, bár az ő jelenlétében sosem estem kísértésbe, mint amikor öccse közelében voltam. De nem zártam ki ezt az eshetőséget, hogy talán ő is az.

            A következő napokban a szobámban gubbasztottam, olyan izomláz gyötört, nemigen tudtam mozdulni sem. Kiseop nem tudott rábeszélni, hogy ilyenkor kell a legkeményebben edzeni, de nekem ugyan mondhatta, eszem ágában sem volt megfogadni a tanácsát. Azzal ütöttem el az időm, hogy a telefonomon lógtam és a rég nem látott barátokkal cseverésztem. Megtudtam miről beszélt Béki legutóbb, mint kiderült ezt egy ilyen díjátadó ünnepségnek szánták, ahol a U-Kisst is jelölték egy-két kategóriában. Utána is néztem az Mnet honlapján és valóban, én is hivatalos voltam az összejövetelre, noha semmilyen kategóriában nem jelöltek, de legalább így végre találkozhatok a barátaimmal. Erőt vettem magamon, és mielőtt végleg elpuhulok, titokban követtem a srácokat a konditerembe, de bevetődve már nem maradhattam láthatatlan, és egy rövid bemelegítés után Dongho társasága mellett döntöttem, aki éppen keményen felülésezett. Letelepedtem mellé és felvettem a ritmust. Nem tartott sokáig, még ötvenet sem számoltam, amikor megunta, felállt és kisajátított magának egy futógépet. Vállat vontam és követtem az edzésmenetét, mint később kiderült, neki olyanja nincs is. Nem úgy mint az adonisz testű leadernek, aki megérkezésem óta sanda pillantássokkal ellenőrizte nem csak lézengeni jöttem-e le, úgy téve, mintha csinálnék is valamit. Szó mi szó, előtte nemigen jártam én konditerembe, úgyhogy nem nagyon ismertem a járást. Szerencsémre csak páran voltak rajtunk kívül, így nem volt annyira kínos a szenvedésem látványa, amit éppen az evezőpadon produkáltam. Dongho ugyanis a futást is se perc alatt feladta. Cipőmet bámulva észre se vettem, hogy valaki felcsempészett még egy súlyt a huzal végére. Meg is lepődtem, amikor nem bírtam kinyújtani a térdem. Meglepetten pillantottam fel és Kibum vigyorgott rám a súlyok felett.

- Ez nekem már sok. – panaszoltam.

- Rosszul csinálod, azért érzed nehéznek.

Mögém sétált, leguggolt, és megfogta az evezőt, mellkasa egészen hozzásimult a hátamhoz. Nem esek pánikba, nagy levegőt vettem és visszafolytottam a feltörni készülő remegést.

-         Ne csak a könyököddel akard húzni, hanem használd a hátizmodat is. – magyarázta.

Könnyedén hátracsusszantunk, a súlyok hangos kattanással ütköztek a vashoz, majd lassan visszaengedte. Megismételte a mozdulatot, majd elengedte, hogy próbáljam meg egyedül is.

-         Látod, megy ez! Nagyobb erő rejlik benned, mint az képzelnéd.

Már mellettem ücsörgött, törölközővel a nyakában, noha egy csepp izzadságot sem vettem észre tökéletesen fehér bőrén. Még mindig megborzongtam, akárhányszor csak a szemébe néztem, de már kezdtem megszokni és kevésbé zavart közelsége… de a mikor megérintett, az egyszerre volt elviselhetetlen, de mégis csodálatos érzés. Jót mosolygott zavaromon, amivel sikerült is felbosszantania, elfordítottam a tekintetem és csak az edzésre koncentráltam. Addig folytattam míg úgy nem éreztem most már leszakadnak a karjaim. Aztán átseggeltem egy comberősítő gépezetre, amit szintúgy kifáradásig hajszoltam. Amikor már úgy éreztem teljesen lecsillapodtak a gondolataim, Kibum mellé csoszogtam, aki éppen súlyokat emelgetett, de olyan könnyedén, mintha azok csak szivacsból lennének. Lehuppantam a szemközti tricepsz erősítő ülésére, kicsit keményebben mint szerettem volna. Kíváncsian felnézett, de ügyeltem hogy ne találkozzon a tekintetünk.

-         Elfáradtál? – kérdezte.

-         Azt hiszem ennyi bőven elég volt így elsőre. – bámultam a cipőm orrát – szeretnék kérdezni valamit. – körbepillantottam, de a fiúk elég messze tartózkodtak, így biztos voltam benne nem fogják hallani a következőket – hülye kérdés… de miért haraptál meg?

Láthatólag erre az egyre nem számított, lopva rápillantottam, és meghökkenve láttam, hogy zavarba jött.

-         Szerintem nem itt kellene megbeszélnünk. – halkította le a hangját.

-         Szerintem ez tökéletes helyszín és időpont, hogy felelj a kérdésemre. – és jelentőségteljesen a tagok felé fordultam, egyből leesett neki.

-         Így már értem. – féloldalas mosollyal nézett a szemembe – félsz velem kettesben maradni. A történtek után nem is csodálkozom. – habozott – már ezerszer megbántam, hogy megharaptalak, nem bírtam uralkodni magamon, és valahogy a közeledben teljesen kifordulok magamból. – hajolt közelebb, én ösztönösen hátrébb húzódtam tőle – azt hiszem az illatod az oka – és mélyen beszívta a levegőt.

Megszagoltam a pólóm, de az izzadságszagon kívül mást nem éreztem. Ezen elnevette magát.

-         Te nem érezheted mennyire ínycsiklandozó az illatod. Nem is… - helyesbített – inkább bódító. Az illatfelhő mely a bőrödből árad, amint megcsapja érzékeny érzékelőimet, nem tudok másra gondolni, csak rád és mindennél jobban vágyom arra, hogy a közeledben lehessek.

Elgondolkodtam azon amit mondott, összeszedtem a gondolataim és feltettem a második kérdésem.

-         Mi az oka, hogy ilyen hatással vagyok rád? Mással is előfordult már? – ez már két kérdés volt.

-         Nem, soha! Te vagy az első. És most őszinte leszek hozzád, nemigen tudom hogy is kezeljem ezt az érzést.

-         Talán tényleg az lenne a legbiztonságosabb, ha kerülnénk az érintkezést. – álltam fel, de olyan gyengének éreztem a lábaim, hogy visszaestem.

-         Jól vagy? – nyúlt volna utánam, de visszahúzta a kezét.

-         Igen, csak túlhajtottam magam. – remegett a hangom.

-         Jobb lenne ha most visszamennénk és vennél egy forró fürdőt, az majd segít ellazítani az izmaidat.

Végül csak felemelt, egyik karjával átkarolta a derekam. A jelenetre felfigyeltek a fiúk és aggódva vettek minket körül. Az előbbi figyelmeztetésem ellenére most jól esett éreznem erős karjait magam körül, és most nem tört rám semmiféle borzongás.

-         Túlhajszolta magát. – nyugtatta meg bandatársait Kibum.

Nem láthattam milyen pillantást vethetett a fiúkra, mert senki sem ajánlkozott fel, hogy felkísér a szállásra, így kettesben sétáltunk át a szemközti lakótömb felé. Nem eresztett, mindketten tudtuk nem bírtam volna a saját lábamon visszabotorkálni a lakásba. Fél kézzel előkotorta a kulcsot, belökte az ajtót és a kanapéhoz kísért.

-         Készítek fürdővizet.

Egy pohár száz százalékos narancslével ült le mellém, és átnyújtotta a poharat.

-         Kösz. – nagy nehezen felültem felültem, de annyira gyenge volt a karom, hogy nem bírtam volna a számhoz emelni a poharat.

Kibum segített, óvatosan megtartotta az alját, és belekortyoltam a narancslébe. Az utolsó cseppig kiittam. Elvette a poharat, majd ellenőrizte a fürdővizemet.

-         Aztán bele ne fulladj a vízbe. – csukta be a fürdőszoba ajtót.

Jól esett a pancsolás. Alaposan megmosakodtam, a hajamat is besamponoztam és felfrissülve léptem ki a fürdőből. Kihagytam az aznapi próbát, a fiúk is már csak rutinból látogatták meg a tánctermet. Vacsora után hamar ágyba bújt mindenki, holnap hosszú napunk lesz.

            Az éjszaka kellős közepén szörnyű szomjúságra ébredtem. Kibotorkáltam a konyhába, a pultról kitapogattam egy poharat, majd tele töltöttem hideg csapvízzel, és egy húzással leöblítettem a torkom. De jó, hogy az én szobámba nem hallatszik be Dongho oroszlánokat megszégyenítő horkolása. Ezen kuncognom kellett, és lábujjhegyen az ajtajához lopóztam. Az ajtó résnyire nyitva volt, és az éjjeliszekrényen égve felejtett lámpa fénye szűrődött ki rajta. Csoda hogy Eli képes volt nyugodtan szunyókálni ekkora hangzavarban. Néha azért ő is felhorkantott és mintha motyogott is volna valamit álmában, de nem értettem mit. Visszasétáltam a konyhába, úgy éreztem nem tudnék már visszaaludni, így hajnali négy órakor nekiálltam összeütni valami reggelifélét. De amikor visszasétáltam a konyhába, belefutottam egy betonoszlopba. Halkan felsikoltottam.

-         Csss! – tette mutató ujját a számra – még felébreszted az egész házat.

-         Te settenkedsz utánam?

-         Én? – kuncogott halkan Kibum – nem te ólálkodtál Dongho és Eli szobája előtt?

-         Én csak… - semmi értelmes nem jutott eszembe – ez akkor sem jogosít fel, hogy halálra rémíts.

-         Igazad van… nem állt szándékomban, de azért látnod kellett volna az arcod. – kuncogott.

-         Egyáltalán nem vicces. – vágtam be durcát.

Végül csak visszakullogtam a szobámba, nem akartam egyedül maradni a fekete szépséggel, főleg, hogy pólót sem viselt… El sem hiszem, hogy megérintettem tökéletes felsőtestét, nagy önuralom kellett, hogy ne kezdjem el ujjaimmal felfedeznem minden apró részletét. Te jó ég, mikre nem gondolok már? Megráztam a fejem, mintha ettől megszabadulnék bűnös gondolataimtól.

            Kapkodással indult a nap, Hyungjoon hangjától zengett a háztömb, szidta rendesen a fiúkat, hogy még nem álltak indulásra készen. Én az ajtóban topogtam AJ társaságában, aki elsők között készült el, és most fejét csóválva figyelte csapattársai ide-oda rohangálását. Öt perces késéssel mordult fel a kisbusz motorja, és vagy egy órás kocsikázás után kiszálltunk az Mnet parkolójában. Megannyi vaku villogott a szemünkbe, egy egy csapat biztonsági vett minket körül a tolongó fanatikusok távol tartására. Hyungjoon átkarolta a vállam, és elsőnek léptünk fel a vörös szőnyegre. Kezdett kiégni a retinám a sok villanástól, becsuktam hát, és rábíztam magam a menedzser biztonságot nyújtó karjaira. Odabent már kevésbé kattintgatták gépeiket az újságírók, egy kedves hölgy a helyünkre kísért, egészen előre mentünk a színpad sarkához. És volt egy olyan sejtésem, mi érkeztünk meg utolsónak a tömeget számolgatva. Béki jutott az szembe és keresni kezdtem. Hopp, egy Siwon, meg egy Minho, akkor az EXO sem lehet túl messze. Egyből szemet is szúrt Chanyeol magas alakja, vörös bozontja vagy egy fejjel kitűnt a tömegből. Felénk tekintett, de hiába integettem neki, az csak bambult bele a nagyvilágba. Bosszúsan toppantottam egyet, amikor valaki hátulról a szívbajt hozta rám. Megpördültem a tengelyem körül és egy mosolygós Daehyun állt velem szemben. Jól megropogtatott féltékeny pillantásokat váltva ki a U-Kiss tagjaiból.

-         Nahát, végül csak eljött ez a nap is. – örvendezett – Énekesnő lettél, gratulálok! – borzolta össze a hajam.

-         Daehyun, micsoda meglepetés. Semmit sem változtál.

-         Te sem lettél magasabb.

-         Haha. – tettem csípőre a kezem.

-         Ti ismeritek egymást? – kérdezte a menedzser csodálkozva.

-         Együtt jártunk énektanárhoz. – feleltem.

A válaszom cseppet sem nyugtatta meg a gyanakvó Hyungjoont. De nem törődtem vele, félrehúzódtunk legkedvesebb kisöcsémmel. Elújságolta, hogy nemrég Békivel is összefutott, és úgy szeretné, ha egymás mellé ülhetnénk mind a hárman.

- Várj, mindjárt elrabolom. – vigyorgott, majd szőke üstökével elvegyült a helyükre igyekvő idolok között.

Nem sokkal később Békivel az oldalán törtek utat maguknak. Annyira megörültünk egymásnak, hogy a nyakába ugrottam ő meg párszor megpörgetett a levegőben.

-         De jó újra látni! – tapsikolt – hűű, de csinos vagy!

-         Te is jól nézel ki! – kacsintottam – szóval meglógtál?

-         Mint a régi szép időkben.

A legszélső három székre csüccsentünk le, még több féltékeny pillantással kísérve, Daehyun a jobb, Béki a bal oldalamon foglalt helyet. Az EXO nyerte a 2012-es év legjobb bandája címet, a BAP a legjobb dala címet, a U-Kiss meg hát nemigazán értettem milyen díjat is nyertek, de örültek neki. Én viszont nem örültem, hogy Kevin volt olyan kedves és engem is felrángatott a színpadra, amikor én nem is vagyok U-Kiss tag, de magyarázhattam. Cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a legtöbb elismerést és díjat a Super Junior fiai zsebelhették be maguknak.

- Emlékeztek a Sujus koncertre ahová belógtunk? – nosztalgiázott Béki.

- Hogy is felejthetném el. – emlékeztem vissza – aznap tudtam meg, hogy nem vettek fel az SM-hez, és hogy felvidítsatok, te becsempésztél minket a hátsó ajtón.

- Micsoda? – dugta előre buksiját Hoon – téged nem vettek fel az SM-hez?

- Nem illik hallgatózni. – fordultam hátra.

- De ebből nekünk csak előnyünk származhat. – kacsintott Xander. 

- Én azért jobban örültem volna, ha hozzánk jössz. – fordult hátra Béki is.

- Vagy a TS-hez. – Daehyun sem maradhatott ki.

- Srácok! Már ez is csoda, hogy akadt olyan ügynökség, aki alkalmaz. – csitítottam a kedélyeket.

- Érthetetlen. – pislogott Hoon – hiszen a hangoddal bárkit el tudsz kápráztatni. Akkor meg miért mentek ilyen nehezen a meghallgatások?

- Tudod, elképzelhető, hogy megrémisztette őket a családi hátterem és a múltam. – vontam vállat – na de ezt ne most tárgyaljuk ki.

            Nagy volt ám a sírás-rívás a mikor elérkeztünk a búcsú pillanatához. Telefonszámot és címet cseréltünk és megígértük egymásnak többet járunk majd össze, mint középiskolás éveinkben.

-         Remélem nem lesz bajotok abból, hogy átcsábítottalak titeket a helyetekről. – kicsit aggódtam.

-         Ezzel ne törődj! – borzolt össze megint Daehyun – Légy jó, és akkor hamarosan jelentkezünk.

-         Ne is próbálj lerázni minket. – huncutkodott Béki és már nyúlt volna hogy összeborzolja a hajam, de elkaptam a csuklóját, majd olyan történt, amire még álmaimban sem gondoltam volna.

Hátra rántotta a kezét, magával húzva, amivel sikeresen kibillentett az egyensúlyomból. Neki estem a mellkasának, és ő megcsókolt. A szőkeségnek tátva maradt a szája, ugyanúgy elképedt, mint ahogy én is, no meg a U-Kiss fiúk…

-         Ez de jól esett. – döntötte hátra a fejét, amikor végre elengedett – Vigyázz magadra!

Egy hang se jött ki a torkomon, némán integettem a távozó fiúk után, és még mindig nem tértem magamhoz Béki ajkainak érintésétől. Szép kis beszélgetés elé néznek ezek ketten, de Daehyun egyáltalán nem tűnt dühösnek, nem úgy mint Kibum, vagy a sértődöttet játszó Xander, aki egész úton egy szót sem szólt hozzám. Egyedül Kevin és Hoon faggatózott a fiúkról, meg a meghallgatásaimról. A válaszaimat természetesen mindenki hallhatta, még az is aki nem volt rájuk kíváncsi. Egészen kifárasztott a sok beszéd, és hálás voltam Hyungjoonak, hogy félbeszakította kihallgatásomat.

-         Még ma fel kellene vennünk az új dalod. Mit szólsz hozzá?

-         Vágjunk bele! – kaptam a lehetőségen.