Miért pont én 4. rész

            Elegem volt abból, hogy éjszakára csak a forgolódás, reggelre meg a kimerültség jutott. Megkockáztattam egy gyenge altatót, és olyan mélyen aludtam tőle, mint a bunda, de bár ne kellett volna ilyen szerekhez nyúlnom. Talán mégis az lenne a legjobb megoldás, ha elköltöznék, nem túl messzire, de legalább nem kellene nap mint nap szembesülnöm a néha már zavarba ejtő megjegyzésekkel és pillantásokkal. Elvégre mégis csak fiúkból vannak. De hozzáteszem néhányuknál ez semmit sem jelent. Éppen a konyhába mentem ki egy pohár vízért, amikor Elit és Kevint kissé félreérthető pozitúrában találtam. Zavartan húzódtak el egymástól, és a rapper olyan sötét pillantással díjazta érkezésem, hogy megijedtem tőle. Ők voltak a sorosak a vacsora elkészítésében, de nagyon úgy tűnt a desszert jobban lekötötte a figyelmüket. Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre az egészből.

-         Segíthetek valamit? – kérdeztem a tőlem telhető legártatlanabb hangon.

-         Már kész a vacsora. – morogta Eli, de amikor észrevette milyen fancsali képet végok, megenyhült – de segíthetsz megteríteni.

Kevinnel behordtuk a tányérokat és az evőeszközöket az ebédlőbe.

-         Látom, van valami, ami miatt napok óta rossz kedvű vagy. Szeretnél róla beszélni? – puhatolózott Kevin.

Olyan jó lett volna, ha valakivel megoszthatom a gondjaimat, akitől tanácsot kérhetek, és megérti a helyzetem.

-         Te mit tennél, akkor, ha valaki, akivel már régóta barátok vagytok, azzal szembesít, hogy ő már többet szeretne a kapcsolatotoktól?

Halvány mosolyt véltem fel az arcán, gondolkodott egy darabig, nagy levegőt vett, majd belekezdett.

-         Adnék neki egy esélyt. Mivel már úgyis olyan régóta ismerjük egymást, nem érhet csalódás, igaz az is benne van a pakliban, hogy akár a barátságunk rovására válik, de mindenféleképpen megpróbálnám.

-         És ehhez az kell, hogy te is úgy érezz a másik iránt? – faggatóztam tovább.

-         Nem feltétlenül. Szerintem ha már régóta közel álltok egymáshoz, hogy kialakuljon a másik iránt a szerelem, annak érdekében már csak egy kis lépést kell megtenni.

Lerogytam a hozzám legközelebb álló székre.

-         Én meg azt hittem létezik fiú lány közötti barátság. – sóhajtottam.

-         Biztosan létezik. – ült le mellém – de azt nem tudhatod előre, hogy talán az akit eddig a legjobb barátodnak hittél, esetleg benne találod meg életed értelmét.

Ez elgondolkodtatott. Rövid hallgatás után szembe fordultam vele, még egy utolsó kérdést szerettem volna feltenni, mielőtt megrohamozza a tálakat az éhenkórász banda.

-         És ha én mást szeretek? Hogy mondjam el neki? De mondjuk az én szerelmem reménytelen, hiszen aki iránt rajongok, sose lehetek vele. De mégsem akarom megbántani a legjobb barátomat és hamis reményeket táplálni benne.

-         Várj! Összezavarodtam. – pislogott Kevin.

De nem tudtuk folytatni, mert megjelentek libasorban a fiúk, és asztalhoz ültek. Kevin kiment a konyhába segíteni Elinak behozni a tálakat. Dongho el is foglalta a helyét, a másik oldalamra meg Kibum csüccsent le. Holnap vetítik le a videoklippemet, ez volt a téma az asztalnál, és még ez sem segített csillapítani száguldó gondolataimat, és Kibum közelsége még tetézte zaklatottságomat. Csak túrkáltam az ételt, nem sok mindent voltam képes letuszkolni a torkomon, végig ostoroztam magam, hogy még  nem beszéltem Baekhyunnal az incidensről, pedig már hányszor lefutattam mit fogok tőle kérdezni, de eddig nem volt elég bátorságom kibökni, mit akarok. Én álltam fel elsőnek az asztaltól. Holnap is kimerítő napom lesz, bele se mertem gondolni hány ezer interjút kell majd adnom, Hyungjoon ugyanis nem árulta el.

            Korán keltem, még mindenki más a szobájában lustálkodott, kivéve Kibumot, aki már az ajtóban várakozott kabátban. Meglepetten méregettem.

-         Én viszlek be az ügynökséghez. Hyungjoon már ott vár minket.

Vállat vontam, és követtem a kocsijához. Mindig megcsodáltam milyen jó ízléssel választotta ki autóját, ami igen csak illet személyiségéhez. Nem szerettem a bőrüléseket, nyáron odasültél, télen meg odafagytál, de most kellemesen meleg volt, ahoogy beültem a kocsiba. Kibum felmelegítette volna nekem? Milyen figyelmes, vagy inkább számító. Nagyot sóhajtottam, és kibámultam a szakadtanul szállíngózó hóesésbe. A csúszós aszfalt ellenére Kibum egyáltalán nem lassított, így bőven a bemutató előtt már az NH parkolójába értünk. Amíg én a biztonsági övemmel babráltam, elsőnek szállt ki, megkerülte a kocsi elejét, majd kinyitotta nekem az ajtót. Kezét nyújtotta, és segített kiszálnom a jeges kőre. Szükségem is volt a segítségére, mert kb. minden második lépésemnél hasra akartam esni. Fellifteztünk a legtágasabb vetítőterembe, Hyungjoon széles mosollyal várt minket.

-         Jó reggelt! Izgulsz?

-         Egy kicsit. – feleltem.

A helyemre kísért és lám kik integetett a sarokból? Mindkét fiú kapott tőlem egy barátságos ölelést, talán Békinek kicsit hosszabbra nyúlt.

- 10 perc és kezdődik a sajtótájékoztató. – hívta fel a figyelmet az egyik szervező.

Hyungjoon lehuppant mellém, miközben Daehyun éppen az új szerzeményéről kezdett el mesélni, amit hármunknak írt, azzal a célzattal, hogy mi hárman is fogjuk elénekelni.

-         Már a nevünkről is egyeztettem. Mit szóltok az Echo-hoz?

-         Ezt most nem értem… hogy érted, hogy a nevünk? – értetlenkedtem.

-         Egy csapat vagyunk, és hogy hivatalosan is azok legyünk, kell egy jól hangzó név is.

-         Mi van? Várjatok. Azt akarod mondani, hogy összeraktak minket egy csapatba? – leesett az állam.

-         Persze mi még attól maradunk a régi bandánkban is, de alkalomattán közösen is fellépünk. – felelte Baek, hogy ő is mondjon már valamit.

Nem hittem a fülemnek, és olyan izgatottság fogott el, majd kiugrottam a bőrömből. Igaz tehát, egy csapat lettünk, mint ahogy azt oly sokszor eljátszottuk régi iskolánk szertárában. Egyészen feldobott hangulatban telt el a sajtótájékoztató, a hangom sem remegett amikor válaszoltam a feltett kérdésekre és cseppet sem próbáltam leplezni lelkesedésemet, amikor bejelentettük az Echo megalakulását. Kíváncsi voltam mit szólnak majd mindehhez a U-Kiss tagok, főleg Xander. Az interjúk után kaptam egy kis időt, amit arra használtam, hogy félre rángattam Baekhyunt és feltettem az eget rengető kérdést: Miért csókoltál meg?

-         Mikor? – emlékezett vissza – ja akkor… úgy hiányoztál, valahogy ki kellett mutatnom. Bele se gondoltam mekkora ügyet kerítenek majd belőle, ráadásul Chanyeol napokig hozzám se szólt, ki is költözött pár napra a szobából. Teljesen magam alatt voltam, és te sem vetted fel a telefont. Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak.

Összeszedtem a gondolataimat, de nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült vagyok Béki válaszán.

-         Akkor nem azért tetted… hogy is mondjam, mert már többet érzel irántam, mint barátság?

Zavarba hoztam, de nem akadt ki, közelebb lépett, ajkai szinte súrolták a fülcimpámat.

-         Tudod, hogy imádlak téged, de az én szívem már másé. – súgta, majd megpuszilta az arcom.

-         Csak nem Chanyeol? – vágott belém a felismerés.

Belesajdult a szívem, hogy kis bogárkám már nem lehet az enyém, pedig legmélyen nem tagadom, reménykedtem benne, hogy esetleg van esélye kettőnknek. De mi van itt? Először Kevin és Eli, most meg Béki és Csáni titkos románcába csöppenek bele. Mi jöhet még? De legalább tisztázni tudom a dolgot Xanderrel is, és újra közelebb kerülhetünk egymáshoz, bevallom már nagyon hiányzik a törődése, és kedvessége. Még egy utolsót szerettem volna tudni, hogy vajon mindezt Daehyunnak is elmondta?

-         Már aznap elújságoltam neki, amikor összejöttünk Chanyeollal. Ezért is volt úgy ledöbbenve, amikor megcsókoltalak. De szerencsére sikerült Channal is megbeszélnem, és tudod mit mondott? – vigyorgott – hogy akkor csókolhatlak meg, amikor csak akarlak.

És egy gyors puszit adott ajkaimra, búcsút intett és már sietett is kedveséhez, aki időközben felbukkant, hogy hazakísérje. Daehyun érintése zökkentett ki mélázásomból.

-         Nekem is mennem kell, készülnünk kell a comeback dalunkkal. – megölelt – aztán jót ne halljak, majd hívlak. Szia! – ezt már válla fölött hátranézve mondta.

-         Mindent láttam.

Nem tudom mikor settenkedett mellém, de jól rám hozta a frászt a fiatalabb Kim.

-         Nagy ügy. – vontam vállat – Indulunk?

-         Nem egészen. – sejtelmesen mosolygott – Kim Hyunjoong írt neked egy dalt, és szeretné ha most meghallgatnád.

-         Ő a bátyád volt bandatársa, ugye?

Átsétáltunk a stúdióba, olyan izgatott voltam, hogy végre találkozhatok egyik kedvenc együttesem leaderével, még akkor is ha már régen feloszlottak. Belépve a kis terembe nem erre számítottam. Ugyan olyan fagyos légkör fogadott, mint ami Kibum mellett is egyfolytában kísértett. Amikor kezet rázott velem, egyből tudtam miféle szerzet, és a gondolattól kirázott a hideg. Mivel nem voltam túl beszédes kedvemben, egy rövid bemutatkozás után el is indította a zenei alapot, és ő maga énekelte el a dalt, amit nekem írt. De nem egyedül nekem. Szerette volna, ha duettben adjuk elő, aminek a jelen körülmények között cseppet sem örültem. Bármennyire is kedveltem Hyunjoongot, a tény, hogy ő is vámpír, elvette a kedvem a közös munkától. Hogy húzzam az időt, megkérdeztem hogy a menedzserem tud-e erről, mire azt felelte hogy már bele is egyezett. Csapdában éreztem magam, össze kellett szednem magam. Mégis hogy akarok így szüleim gyilkosaira bukkani, ha még a vámpírok jelenlétét sem tudom elviselni? Ezen sürgősen változtatnom kellett, és ha az kell hozzá, hogy tűrjem Kibum piszkálódását, és belemenjek egy ártatlan duettbe, akkor rendben van, belevágok.

-         És mikor kezdjük a próbákat? – annyi önbizalmat tuszkoltam ebbe az egy kérdésbe, amennyi csak belefért, a végére még egy barátságos mosolyt is megengedtem magamnak.

Eddig sikeresen elkerültem a fodrászatot, de most szó szerint elráncigáltak az NH saját fodrászatába, hogy kezdjenek valamit rakoncátlan dús hajkoronámmal. Amikor Xandernek elmeséltem, a Baekhyun sztorit, valami meleg csillogást véltem felfedezni szemeiben, és olyan melegséggel töltött el, vissza kellett fognom magam, hogy ne öleljem át. Ő kísért el a fodrászhoz, mivel neki is valami új frizurát találtak ki. Kétszeresen is hisztizhettem, nem akartam, hogy levágják csodás hajfürtjeit, és a sajátom miatt is aggódhattam. Inkább be is csuktam a szemem, látni sem akartam a pusztítást. Többször is közel voltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de Xander vidám cseverészése elvonta a figyelmem a tragédiáról, ami a hajammal történt. És valóban tragédia történt. Most már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Amit láttam, teljesen elszomorított. A csinos féloldalas fésült fufrum most cövek egyenesen egészen a szemembe lógott, dús hajam úgy meg lett ritkítva, hogy magamra sem ismertem, és az még csak tetézte elkeseredésemet, amint a körülöttem lévő hajtincsekre vándorolt tekintetem. Egyedül a szín az, ami tetszett, de a többitől elszorult a torkom. Eszembe jutottak emlékképek, amikor anyukám ölében ülve, órákig fésülte a hajam, majd gondosan befonta a derekamig érő hajzuhatagot.

-         Jaj istenem, most miért sírsz? – vigasztalt Xander – szerintem nagyon csinos vagy.

Ránéztem nedves szemeimmel, és el kellett mosolyogjak piruló orcája láttán. Hasonló frizurát vágtak neki, mint a Bingeul-os korszakukban is volt, csak kicsit hosszabbra hagyva, és el kell ismernem, így sokkal dögösebben mutat.

-         Köszi, te is. – szipogtam.

Mondjuk nem pontosan ezt akartam mondani, de jól esett neki. Aztán együtt sirattuk elveszett hajfürtjeinket egy-egy nagy adag fagylalt mellett, amire meghívott. 

-         Még nem kérdezte meg senki… - cuppogtatta a kanalat – de neked melyik a kedvenc U-Kiss számod?

-         Hát elég sok van, de például a Forbidden love nagy kedvenc. Lehet azért mert japán az anyanyelvem, de a japánul írt dalaitokat többet hallgatom.

-         Hát képzeld, itt és most megsúgom neked, hogy lesz egy teljes japán albumunk.

-         Nem mondod? – hajoltam előre – Szuper! De persze a koreai dalaitok is ott vannak a toppon. A kedvencem a Give it to me, Neverland, de sorolhatnám. Az előbbiben főleg a te rapp részed fogott meg.

-         Ó, hát köszönöm. De nem mi vagyunk a kedvenceid… - hunyorogva méregetett.

-         Ami a zenei stílust illeti…

-         Várj, kitalálom. – szopogatta a kanalat – EXO!

-         Túl egyértelmű. – nevettem.

Elvitt a kedvenc parkjába és édes istenem, fogta a kezem, nehogy véletlenül elcsússzak, aztán ő esett seggre magával rántva engem is. Hóangyalkákat rajzoltunk a mély hóba, és kiraktuk a U-Kiss, valamint az összes tag nevét hógolyókból. (Dodi ezt tőled loptam, remélem nem bánod ^^). Lassan már nem éreztem az ujjaimat, a kesztyűm teljesen átfagyott, ha most letörtek volna az ujjaim, azt sem éreztem volna meg. Levettem hát remegő kezekkel, és lehelgetni kezdtem az ujjaimat, hogy némiképpen felmelegítsem őket. Xander éppen befejezte az Eusebio utolsó betűjét, amikor észrevette mit művelek.

-         Le ne fagyjanak. – mosolygott.

Markába vette aprócska kezeim, amik teljesen beleilleszkedtek Xander férfias kezei közé. A szájához emelte, és lehelgetni kezdte, közben finoman dörzsölte az elgémberedett végtagokat.

-         Neked hogy maradt ilyen meleg a kezed? – csodálkoztam.

-         Nem tudom. – nézett a szemembe – de számít ez most?

Most először éreztem azt, hogy nem őszinte velem, de nem kérdezősködtem, majd ha eljön az ideje szép lassan minden kis titkáról lerántja a leplet, ha ő is úgy akarja.

-         Menjünk mielőtt halálra fagysz. – viccelődött.

-         Előbb egy fotót!

Nem ellenkezett, kedvenc, védjegyévé vált ujjkombinációját lemásoltam, kis segítséggel, és így kaptuk le magunkat, mögöttünk a U-Kissel.

            Szent volt a béke a dormban, szerintem az együtt töltött két hónap alatt most először voltunk igazán harmóniában. Úgy igazából semmi sem változott, ugyanúgy teltek a napok a szűnni nem akaró próbákkal, a U-Kiss legújabb és legdögösebb dalukra, én pedig a duettemre koncencentráltam. Mivel már a dal hibátlanul ment, nekiláthattunk a koreográfiának, ami nem volt könnyű menet, meg is mondtam partneremnek, hogy nemigen táncoltam ennyire érzelmileg túlfűtött koreót, noha a Forbidden love-ban is voltak érdekes mozdulatok. Egyenesen belepirultam, amikor szorosan egymás mellett lépkedtünk, és vagy az ő lábára, vagy a sajátomra tapostam rá, és az is biztos ennyiszer még sosem kértem bocsánatot ilyen rövid idő alatt. Ám Hyunjoong roppant türelmes volt velem, acélból lehettek az idegei, én a helyében már rég kihajítottam volna magam.

-         Majd belejössz. – karolta át a derekam – rengeteg időnk van.

-         Biztosan nem erre számítottál. – hangolódtam le.

-         Tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom veled. – még közelebb húzott magához – de egyáltalán nem bánom.

Fészkelődni kezdtem, nem tetszett hogy ennyire birtoklóan szorít magához.

-         Tudod mi vagyok igaz? – kérdezte szelíden.

Az ütő megállt bennem, de gyorsan összeszedtem magam, és hangomban nem volt egy csöpp félelem sem, amikor megszólaltam.

-         Igen, tudom. És most légy szíves engedj el!

-         És nem félsz tőlem? – olyan közel hajolt, el kellett fordítanom a fejem, nehogy összeérjenek ajkaink, így viszont felfedtem előtte a nyakam, ostoba ötlet volt, meg is bántam – olyan jó az illatod.

-         Ezt mintha hallottam volna. – összeszedtem minden bátorságomat és erőmet, hogy a szemébe nézzek – kértelek, hogy engedj el!

Mintha meg sem hallotta volna, csábosan rám mosolygott, orrát hozzádörzsölte az enyémhez.

-         Még egyszer megkérdezem, félsz tőlem?

-         Nem! – vágtam rá határozottan és ennél komolyabban nem is mondhattam volna.

Nem féltem tőle, inkább csak felbosszantott viselkedése, egy lépéssel túl tettem magam a vámpíroktól való félelmemen, ezt persze eszem ágában sem volt megosztani vele.

-         Butaság ezt mondanod… - de hátrahőkölt, amikor észrevette a szememben lévő parazsat – de hogy gyűlölsz, az már helyén való. – állapította meg elégedetten.

-         Eleresztenél végre? – toppantottam.

-         Nem hallottad? Engedd el! – nyitott be Kibum éppen időben.

Hyunjoong egykedvűen elengedett, és én megnyomkodtam a hátam, ahol szorított. Ezek ketten meg farkasszemet néztek egymással, az arcukra volt írva, hogy legszívesebben széttépték volna egymást. Ez viszont már megijesztett, hogy oldjam a feszültséget én szólaltam meg elsőnek.

-         Kibum, nem tudod mennyi az idő?

Elengedte tekintetével a másik vámpírt és vidámabb lett az arckifejezése is.

-         Ebédidő.

-         Ez azt jelenti, kapok egy óra pihenőt? – sóhajtottam megkönnyebbülve.

-         Minimum. Gyere, harapjunk valamit.

A harapni szóra kicsit összerezzentem, de csak mosolyogtam magamon, aztán olyat tettem amit lehet később meg bánok. Elhívtam partneremet is, hogy jöjjön velünk ebédelni. Kibum tekintete villámokat szórt, de amikor megfogtam a kezét elpárolgott a dühe. Lehet veszélyes játékot űzök, és a végén ez okozza a vesztem, de bíztam az ösztöneimben, hogy ők ketten, és persze a harmadik Kim is segítségemre lehetnek felkutatnom a gyilkosokat. Fellélegezhettem, hogy ilyen erős hatással vagyok Kibumra, de azért az ő önuralma is szerepet játszott ebben. Volt egy olyan érzésem kezdi kapizsgálni, miért is barátkozom vele, de ez csak fele az igazságnak, most már nem tagadom tovább, hogy érdeklődöm is iránta. És amíg őt nem zavarja ez a tényállás, addig én sem aggódom, hogy esetleg rosszul sül el a dolog.

            Még annyira nem voltam otthon a koreai konyhában, de az volt a jó ezekben az étlapokban, hogy legalább feltüntették mit is tesznek abba az ételbe, noha a fele alapanyagról azt sem tudtam hogy micsoda. Lehet nem jó ötlet egy vámpírra hagyni a választást, de ugyanazt kértem, amit Kibum, egy kikötéssel, hogy ne legyen csípős. Erre elnevette magát és választott egy másik menüt. Szeretem a csípős kajákat, de az már túl sok nekem, hogy minden nap olyat egyek, már csak a gyomrom védelmében is. Amit Kibum választott nekem kifejezetten ízlett, és egyáltalán nem volt csípős. A rizs édes volt, a hús nem túl fűszerezett, és minden falat csak úgy elolvadt a számban. Nem lepleztem kíváncsiságom, hogy ezek ketten jóízűen falják a saját adagjukat. Hyunjoong vette észre hamarabb, hogy bámulom őket. Ügyes mozdulattal felcsavarta a pálcikájára a tésztát, bekapta az egészet és látványosan hümmögni kezdett. Erre már Kibum is felfigyelt, egyből leesett neki mire volt jó ez a színjáték.

-         Az éhségünket mi is ugyanúgy csillapítjuk, ahogy mindenki teszi. – és bekapott egy húsgombócot – finom ételekkel.

-         És akkor a másik szükségletetek? – suttogtam, nehogy meghallják a szomszédos asztalnál.

-         Hogy mit iszunk? – súgta a fülembe Kibum, amitől szokás szerint összerezzentem – azt te is tudod.

-         Jó, persze tudom. De hogyan szerzitek be? – zavarba jöttem, ahogy mindketten engem néznek – úgy értem frissen, vagy zacskózva?

-         Még nem néztél be a mélyhűtőbe igaz? – vihogott Kibum – az NH minden évben szokott véradást szervezni, és a kórházak raktárai is telve vannak.

-         És hányan vagytok? – lehet túl messzire mentem.

A két fiú egymásra nézett, de tekintetükben semmi gyűlölködő nem volt, inkább csak a másiktól vártak erősítést.

- nehéz megmondani. – gondolkodott Hyunjoong.

- Úgy értem a ti klánotokban. – pontosítottam.

Megint egymásra néztek, mintha gondolataikkal üzentek volna egymásnak, és biztosra vettem, hogy képesek olvasni egymás fejében. Szerintem azon tanakodtak, elmondhatják-e nekem, mint kívülállónak. Türelmesen vártam, közben befaltam a maradék rizst, pedig már pukkadásig tele voltam.

-         Ne haragudj Nami, de annyira óvatosak vagyunk, hogy ránk ne találjanak, hogy nem mondhatjuk el. – Hyunjoong volt, aki választ adott.

-         Kik? – kaptam fel a fejem.

-         Ezt már végképp nem tudhatod. – borzolta össze a hajam Kibum.

-         Akkor ejtőzzetek egy fél órát, ha van kedved utána még próbálni, csak csörögj rám. – kacsintott Hyunjoong.

Ezzel felállt és magunkra hagyott. Kibum kíváncsian méregetett, és azt kérdezte mit szeretnék csinálni. Mivel sétálni nem sok kedvem volt, átruccantunk egy közeli kávézóba, ahol Kibum meghívott egy forró csokira, és beszélgettünk. Főleg ő kérdezett rólam, de néha nekem is sikerült kinyögnöm egy-egy kérdést. Például azt, belőle hogyan lett vámpír, a testvéréről kérdeztem még, a klánt szándékosan nem hoztam szóba, de azt elárulta, hogy a bátyja a vezérük, hercegük, főnökük, ahogy nekem jobban tetszik.

-         Akkor ti rendes vámpírok vagytok?

-         Nem hiszem. Nincs olyan hogy rendes, kedves vagy gonosz vámpír. Csupán az életkörülmények, amik között töltjük mindennapjainkat azok különbözőek. Nekünk megadatott az a luxus, hogy nem kell vadásznunk – ezt a szót megnyomta – de akik nem ennyire civilizáltak mint mi, azok bizony vadállatok módjára élnek.

-         Értem. – nyeltem egy nagyot – és itt Szöulban vannak más klánok is?

-         Amint már mondtam, nem is tudják, hogy mi létezünk. De ha már ennyire kíváncsi vagy, akkor azt elmondhatom, hogy a várost egy nagyon kegyetlen klán birtokolja, akik ha hírét vennék, hogy engedély nélkül tartózkodunk a területükön, biztosan levadásznának minket.

-         Vámpírok, akik vámpírokra vadásznak… - gondolkodtam el – kérdezhetek valamit?

-         Ne kímélj, igaz eddig is ezt tetted. – kulcsolta össze az ujjait.

-         Miért vett fel Hyungjoon? A valódi okot szeretném tudni.

Biztosan nem ilyen kérdésre számított, előrehajolva fürkészte az arcom, és én álltam a tekintetét. Biztos azt vizsgálta, hogy ép elméjű vagyok-e, de azt kereshette.

-         Gondolom, mert tehetséges vagy. – bökte ki végül – de miért nem tőle kérdezed meg?

-         Már meg volt. – sóhajtottam – ugyan ezt mondta.

-         Akkor el is hiheted. – mosolygott majd témát váltott – mész vissza még próbálni?

-         Igen.

Hátha Hyunjoongból többet sikerül kiszednem, mert úgy tűnik Kibum már gyanakszik, és óvatosan megválogatja a szavait. Nem is tétlenkedtem, hagytam, hogy partnerem tegye meg az első lépést az ismerkedésben, de ugyanolyan sejtelmes és kétértelmű válaszokat kaptam, mint a másik Kimtől. Nem volt több ötletem, hogyan vehetném rá őket, hogy többet áruljanak el magukról, ideje lenne elmondanom hogy miért is jöttem Szöulba? Annyira még nem bíztam meg bennük, de lehet pont ez az oka annak, hogy ők sem őszinték hozzám. De mit vártam? Hiszen vámpírok… a megtévesztés mesterei. És ha Xandernél kérdezősködnék? Bár kitudja, talán neki se mondanak el mindent, fő az óvatosság.

            Kibum nem unta meg hogy állandóan kísérgetett, bár furdalta az oldalam mihez kezd magával, amíg én próbálok? Neki nem kellett túl sokat együtt próbálnia a fiúkkal, már az első alkalommal megjegyzett minden lépést és hangot, ezért irigyeltem is. De amikor rákérdeztem mivel üti el az idejét, annyit mondott csak, hogy sok a dolga, úgy hogy ne aggódjak, nem fogja halálra unni magát. Próbáltam kipuhatolni, de csak kitérő válaszokat kaptam, így hát feladtam mielőtt túl sokat kérdezek, és megbosszulná túlzott kíváncsiságomat. A csuklóm hamarabb meggyógyult, mint ahogy azt az orvosom megjósolta, és nem értettem miért problémáznak ezen annyit Kimék.

            Közeledett szüleim halálának évfordulója, és ez kihatott a hangulatomra is. A temetésükön megesküdtem, hogy megtalálom a gyilkosaikat, és megbosszulom amiért elvették tőlem a családomat. Akkor azt hittem mostanra már nyomon leszek, de be kellett látnom, sokkal de sokkal reménytelenebb küldetésbe fogtam bele, mielőtt ködös fejemmel át tudtam volna gondolni. Zűrzavaros éveket hagytam magam mögött, de most hogy rátaláltam egy cseppnyi reménysugárra, újult erővel folytatom a keresést.

-         Daehyun, ez überszuperkirálymenődögösésszívszorító lett. – tátott szájjal néztem végig a legújabb klipjüket az Echo két fiú tagjával.

-         Ütős. – bólogatott Béki – a vége kifejezetten tetszik.

-         Hogy szétlőnek minket?

-         Tudod hogy értem… így akartátok kifejezni a fájdalmat, és sikerült. Nekem átjött.

-         Aha, azt látom. – csóválta a fejét az aranytorkú énekes – Nami, gyakoroltad a dalunkat?

-         Hogyne. Csak van egy kis bökkenő vele. A magas hangok nem mennek. Nem cserélhetném el az a részt valamelyikőtökkel? – próbálkoztam.

-         Szó se lehet róla. Ha kell hajnalig itt leszünk, de akkor is kihúzzuk belőled azt a hangot. – vigyorgott Daehyun.

-         Nagyon vicces.

-         Nem vicceltem…